Átérezve a szót, faggatom magamat,
Latolva bogozom ki azokat.
Azt ami fogva tart,
Most úgy ért el, az lelkembe belemart.
Megérintett farkasként csaholtan,
Szállt a szó felém gúnyosan.
Csak nyeltem, a szavam elakadt,
Aztán a hangszalag, rezdületlen maradt.
Mér farkasa az ember, a másikának,
Azok a fogak mért is vicsorognak.
Mért kell azoknak tépni sebeket,
Oktalanul felszakítva, másokon szíveket.
Farkasa egymást sose nem bántja,
Megdorgálná érte a falkája.
Habár az ember is társas lény,
Mégis mattba mehet, körülötte a fény.
Sötétbe borultan, már támad azután,
A borotva éle érződik szaván.
Úgy vág mint agyara az ordasnak,
Ott szóban, van benne helye mocsoknak.
Ordasa az ember, farkasa az énének,
Ha tudna parancsolni létének.
Talán az élet is éltetőbb lehetne,
Mint a farkas ő is benne, falkába lehetne.
Ha meg úgy lenne, a lehetőségért,
Küzdene egymásért.
Ha belőle mégis kitörne ösztöne,
Neki ottan a baja, a többivel meggyűlne.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése