Nem már, a holdfényt nem akarom,
Ezüstje hiába festi alkonyom.
Köröttem sötétje honol,
Álmomban benne, fájdalom tombol.
Ott vagy velem, gyötrő éjszakán,
Futok benne az álmom után.
Érinthetnél kedves olyan édesen,
Számomra a léted mi elérhetetlen.
Hajszol a vágy, nem ér életem,
Közbe szól a reggelem.
Megérint a bíbor színű hajnal,
Elvitet tégedet a múló éjszakákkal.
Az a nap már megint oda van,
Nélküled az oly irgalmatlan.
Szedegeti a vágy a képzetem,
Kérdését én magamnak szegezem.
Ettől meg, gyötrőn szenvedek,
Súg az agy a szívnek.
Hajthatatlan, háborog a lelkem,
Hullámaiba felcsap, kell ez énekem.
Ha nem érhetlek, az álom minek,
Mi értelme van az ezüstös éjnek.
Ha az álom örökön kísért,
Egy éjszakába foszló, édes angyalért.
Szerző: FM.
Szívböl szóló, édes - bús költemény Mihály. 👌
VálaszTörlés