Vers. Tükrözi a víz a holdat.

                                       Tükrözi a víz a holdat.
                                       Tükrözi a víz a holdat, ringatja,
                                       Lágy hullámain rajta altatja.
                                       Mert az éjszaka is alszik,
                                       Dereng a csendben, a tája nyugszik.

                                        Én merengek, nézem a kies tájat,
                                        Mit ezüsttel fed a varázslat.
                                        Ahogy az éjszaka ráborult
                                        Az égnek csillag lámpása kigyúlt.

                                        Halványan fény vibrál köröttem,
                                        Így telik mostan az éjjelem.
                                        Nézem a nyugodt folyamot,
                                        A természet az magával ragadott.

                                        A csendben elbűvölő a susogás,
                                        Benne a reccsenés, a roppanás.
                                        Egy, egy éji vadász érkezik,
                                        Keresi helyét a fán hol lenyugszik.

                                        Már aztán megint a csend honol,
                                        Talán már pirkad is valahol.
                                        Mert a hajnal majd érkezik,
                                        Ezüstből, bíbor lilában tündöklik.

                                        Hozza majd tájára az ébredést,
                                        Egy szép napot, egy mesést.
                                        Verőfényesen, türkizes eget,
                                        Aminél szebbet, festeni nem lehet.
                                        Szerző: FM.

Vers. Hát az, hogy én ki is vagyok.

                                            Hát az.
                                            Hát az, hogy én ki is vagyok,
                                            nektek be mutatkozok.
                                            Mihály vagyok Fekete,
                                            az élet e színt rám kente.
                                            Volt dombiratosi, majd medgyesbodzási lakos,
                                            kinek hasa nem kocka, de még lapos.
                                            Mostanában Pest megyében vagyok,
                                            élem életemet a Dunán arról lakok.
                                            Már, hogy most ezt magamról elmondtam,
                                            veletek is tudattam.
                                            A lelkem így jól érzi magát,
                                            már nem vágyok csodát, csak az életet magát.
                                            Azt még egy kicsikét élni,
                                            itten veletek, örökkön szeretni, és szeretve lenni.
                                            Szerző: FM.

Vers. Irtó sok a módi.

                                        Irtó sok a módi.
                                        Irtó sok a módi, mi lehúzza világát,
                                        Elhomályosítva, így a káprázatát.
                                        Aztán alá magyarázzák,
                                        Ha nem hat, így hát egymást bunkózzák.

                                        Ha így van, nem lehetne másképp,
                                        Előrébb meg senki nem lép.
                                        Hangolnák már össze,
                                        Úgy szállna el szó, hogy lehessen nesze.

                                        Mert ha lenne, káprázatba menne,
                                        Aztán az káoszt temetne.
                                        Mindég van kik ezt hiányolják,
                                        Habzik szájuk, ahogy meg magyarázzák.

                                        Így meg már a világ ami zajlik,
                                        Az a dühtől visszhangzik.
                                        Mennyi a balga, mind jót akarna,
                                        Adná meg az isten, hogy bele szakadna.

                                        Nem sajnálnak pénzt, erre is akad,
                                        Ha fial, akkor nekik marad.
                                        Szegénységre húzzák zaját világának,
                                        Mennyi a szenvedő, de ők gazdagodnak.

                                        Tombol az értelem, egy zajos világba,
                                        Ami rossz, azt is viszik bele abba.
                                        Ember veszi el, a másik emberét,
                                        Rombolva vele, aztán így a világ békét.
                                        Szerző: FM

Vers a kedveshez. Az éjszakában ragyog.

                                                  Az éjszakában ragyog.
                                                  Az éjszakában ragyog a hold,
                                                  Köröttem a táj oly zord.
                                                  Hidegen érint meg a szél,
                                                  Ez a szólam az övé, most ő zenél.

                                                  Ezt én most, kókadva hallgatom,
                                                  Hasít a fejem, már nem bírom.
                                                  Aludni kék, nem tudok,
                                                  Ebbe, beleremegnek az ablakok.

                                                  Ha már aludni sehogy se tudok,
                                                  Édes terád gondolok.
                                                  Így érzel te is vajon,
                                                  Ha érintenél, segítenél e a bajon?

                                                  Nem szedne szét a zaj engemet,
                                                  Ha nézhetném a szemeket.
                                                  Másképp borzadnék, alélnék,
                                                  Csók borzolna tudatot, úgy halnék.

                                                  Azok a meghitt, mesés éjszakák,
                                                  Fogai az időnek azt marják.
                                                  Emészti, hol van az a nyár,
                                                  Már csak képei pörög, emléket tár.

                                                  Magány fed engem, a nincstelen,
                                                  Nem érint meg már színesen.
                                                  Szürkeség ez, ami emészthet,
                                                  Ilyen, embere szeret de nem érhet.

                                                  Borzolja az éjszakát, most a szél,
                                                  Csak a magány, ami él.
                                                  Oly gyötrő, nem pihen a tudat,
                                                  Örökös, visz hozzád röpít a gondolat.
                                                  Szerző: FM.

Vers. Möröngő.

                                         Möröngő.
                                         Möröngő, örökön töpörgő,
                                         Csodálatos ördög ő.
                                         A pokloknak poklát járja,
                                         Neki tűzbe borul, szíve tája.

                                         Lelke vágyik egy angyalért,
                                         Aki agyal néha azért.
                                         Úgy olvassa gondolatát,  
                                         Azzal, húzgálja át a logikát.

                                         Angyalra rá ő nem hathat,
                                         Möröngő nem altathat.
                                         Tüzek pírja van az arcán,
                                         Marcangolja a lelkét aztán.
 
                                         Lucifer meg pirongatja,
                                         Másképpen próbálja.
                                         Ebbe bicskája törik bele,
                                         Ördögi ez, mi oly jó lenne.

                                         Úgy élesztgetni parazsat.
                                         Lángoltatva a lángokat.
                                         Átélve a poklok tűzét,
                                         Bódítva egy asszony szívét.

                                         Ráhúzni a pokol bugyrát,
                                         Annak úgy a kábulatát.
                                         Maradhasson angyalnak,
                                         Pokol, meny közt ingázónak.
                                         Szerző: FM.

Vers. Csak úgy most.

                                                  Csak úgy most.
                                                  Csak úgy most, egy kicsit megpihenek,
                                                  Picikét elrévedek.
                                                  Idézem a képet, vallatom az éveket,
                                                  Ahogyan szálltak, most átélem az ikszeket.

                                                  Ebből már hét van, rám telepedtek,
                                                  Az idővel, ők szépen lefedtek.
                                                  Benne nekem ott van az életem,
                                                  Magamban átélem, most azt rendezgetem.

                                                  A gyerekorom óvoda, az iskola évek,
                                                  Hiába vágyódók de régen elteltek.
                                                  Gondtalan élet, ott voltak a haverok,
                                                  Kinőttem belőle, így két ikszen túl vagyok.

                                                  Eszmélek felnőttem, ó a gyermek évek.
                                                  Innentől a gondok az enyémek.
                                                  Ez már az élet, a felelősség,
                                                  Ahogyan alakítóm, úgy érinthet a bőség.

                                                  Barátokat, így az élet újakat hozott,
                                                  Rám az azután új ikszeket rakott.
                                                  Szaporodtak azok, arra eszméltem,
                                                  A barátaim haltak, mennyit elvesztettem.

                                                  Mentek szüleim is, ők is itten hagytak,
                                                  A gondolataim amik mardostak.
                                                  Él a vágy, ó mennyi a fájdalom,
                                                  De gyerekeimmel, azért telik nappalom.

                                                  Rakodtak az ikszek ez már a hetedik,
                                                  Vakarom a fejem az idő, hogy telik.
                                                  Benne volt a bú, érintett az örömem,
                                                  Elmúlt idő az, most én mégis könnyezem.
                                                  Szerző: FM.