Az éjszakában ragyog a hold,
Köröttem a táj oly zord.
Hidegen érint meg a szél,
Ez a szólam az övé, most ő zenél.
Ezt én most, kókadva hallgatom,
Hasít a fejem, már nem bírom.
Aludni kék, nem tudok,
Ebbe, beleremegnek az ablakok.
Ha már aludni sehogy se tudok,
Édes terád gondolok.
Így érzel te is vajon,
Ha érintenél, segítenél e a bajon?
Nem szedne szét a zaj engemet,
Ha nézhetném a szemeket.
Másképp borzadnék, alélnék,
Csók borzolna tudatot, úgy halnék.
Azok a meghitt, mesés éjszakák,
Fogai az időnek azt marják.
Emészti, hol van az a nyár,
Már csak képei pörög, emléket tár.
Magány fed engem, a nincstelen,
Nem érint meg már színesen.
Szürkeség ez, ami emészthet,
Ilyen, embere szeret de nem érhet.
Borzolja az éjszakát, most a szél,
Csak a magány, ami él.
Oly gyötrő, nem pihen a tudat,
Örökös, visz hozzád röpít a gondolat.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése