Van aki teszi.
Van aki teszi, van olyan is ki szánja,
Akad aki éli, akad ki kreálja.
Mert ilyen ez élet,
Benne a változat, hiszen itt minden megeshet.
Lehet ezt élni, esetleg lehet szapulni,
Vagy bele csak vigaszát vinni.
Élve lenni, vagy tenni itt másokért,
De a tény az, a felelősség miénk a tetteinkért.
Persze lehet szapulni, kell is a világot,
Hiszen mi formázzuk a gyarlóságot.
Hitetni akarjuk, felemelt szavakkal,
Azt mit csinálunk, mi tesszük jó szándékkal.
Benne van a farba, hazugságba rejtve,
Az belénk van szép szóval etetve.
Vannak kik létükért mindenre képesek,
Elhitetik azt is, amit még ők sem remélnének.
Ha a falat nem épp, szájukhoz igazodik,
Tudják a szót adni, a szájuk is habzik.
Mennyi az éhező száj az ami hallgat,
Rajta a törtető, az a szavaival diadalmat arat.
Mert remél, akad ki jobb életet ígért,
De ha odáig fajul, lázadásba ért.
Felvértezett had keresi ott az igazát,
Mit a hatalom hazugsággal, népe ellen kreált.
Hát ez lenne az élet, útvesztőivel tűzdelt,
Olyannal mi miáltalunk művelt.
Lehetne azt, ej de szépen élni,
Nem kéne mást tenni, csak egymásért lenni.
Szerző: FM.
Translate
2016. szeptember 25., vasárnap
2016. szeptember 23., péntek
Vers egy rózsaszálhoz. Mint a téli csend.
Mint a téli csend.
Mint a téli csend, szívemet úgy takarja,
Ha rajta van a bújának borúja.
Ridegsége hópihével fedett,
Fagy viszi jégbe, szerencsétlenségébe életemet.
Mert ha az megérint, tépkedheti énem,
A balsors az mi szedeget engem.
Magamra hagy csalfa a remény,
Érintő fény nélkül epekedés, az élet kőkemény.
Hol van az a fény, mért nem érint meg,
Fagya életemen meddig szendereg.
Érintsél meg édesem, legyen lágysága,
Terülhessen mint az Alföldbe, a Nagykunsága.
Mert ha így van, másabb lehet e világ,
Egy igazi rózsaszál, mégse jégvirág.
Melegséggel áraszt,
Lehet a nap akármilyen, az így sosem fáraszt.
Minyivel jobb ez, érezhetlek tégedet,
Hiszen szikra érint, gyújtja a tüzet.
Nem fedheti dér, így a szívet sohasem,
Édes asszony, vidd fényébe te az én életem.
Legyél ott tűz, legyél mindég égető,
Az se baj ha a pokolt éltető.
Ördög fiókaként érints, táplálj meleggel,
Még így lesz, bánata a szívet nem emészti el.
Szerző: FM.
2016. szeptember 21., szerda
Vers a kedveshez. Gondolatom pörög.
Gondolatom pörög.
Gondolatom pörög, visz a képzelet,
Behunyom a szemeimet.
Itt vagy én velem,
Betöltődik a szívem, velem vagy kedvesem.
A lélek száll most velem így lehetsz,
Érzése oly jó, mert megérinthetsz.
Telik a napom a vágy játszik velem,
Mert vagy, nem hagy egyedül sose érzetem.
Ha nem is élőben, érintesz képen,
Ott vagy rajta a képzeleten.
Betölti a teret a parfüm illat,
Az a drága két szem most nekem villanhat.
Hiszen akarom ezt, így is valóság,
Leküzdődik nincsen távolság.
Mert velem vagy édes érezlek,
Bele a szívembe költöztél, el nem engedlek.
Csak jászon ha akar, velem az érzés,
Ne lehessen benne kétkedés.
Legyél éjjel, legyél itt nappal,
Érints meg képel, vagy a vágyott szavakkal.
Még ez így lehet, imádatba viszel,
Oda foglallak tégedet neveddel.
Úgy játsszál a képzelettel, bálványozzalak,
Élőben vagy képen, itten csak téged akarlak.
Szerző: FM.
2016. szeptember 19., hétfő
Vers. Utazunk mi.
Utazunk mi.
Utazunk mi, itten mozgásban vagyunk,
Az állomáson vár ránk vonatunk.
Ha le is szállunk néha egy kicsit,
Körülnézünk, de nem időzünk sohase mi itt.
Indul velünk, aztán halad az a vonat,
Éppen, hogy érinti az állomásokat.
Idő viszi, tolja azt maga előtt,
Átrepíti a múltba, pillanata ami érinti a jövőt.
Ott marad aztán a múltjába veszik,
Rövidül az út mert ő igyekszik.
Úgy csinálja alig észleljük,
Pedig ami elmúlt, mi bizony években mérjük,
Hiszen telnek azok, szállnak felettünk,
Oda van karcolva bele a múltunk.
Törékenyek ott az emlékek,
Elmosódhatnak benne, megfakulnak képek.
Poggyászként visszük mégis magunkkal,
Benne emlékek halmazával,
Megesett érintés, megtörtént velünk,
Ördögi, angyali ettől teljesedik ki az életünk.
Gerjedésbe mennek tőle a vágyaink,
Így érinthetnek meg útitársaink.
Lehet akár egy életre szóló,
Roboghat így már a vonatunk, az időbe toló.
Szerző: FM.
Utazunk mi, itten mozgásban vagyunk,
Az állomáson vár ránk vonatunk.
Ha le is szállunk néha egy kicsit,
Körülnézünk, de nem időzünk sohase mi itt.
Indul velünk, aztán halad az a vonat,
Éppen, hogy érinti az állomásokat.
Idő viszi, tolja azt maga előtt,
Átrepíti a múltba, pillanata ami érinti a jövőt.
Ott marad aztán a múltjába veszik,
Rövidül az út mert ő igyekszik.
Úgy csinálja alig észleljük,
Pedig ami elmúlt, mi bizony években mérjük,
Hiszen telnek azok, szállnak felettünk,
Oda van karcolva bele a múltunk.
Törékenyek ott az emlékek,
Elmosódhatnak benne, megfakulnak képek.
Poggyászként visszük mégis magunkkal,
Benne emlékek halmazával,
Megesett érintés, megtörtént velünk,
Ördögi, angyali ettől teljesedik ki az életünk.
Gerjedésbe mennek tőle a vágyaink,
Így érinthetnek meg útitársaink.
Lehet akár egy életre szóló,
Roboghat így már a vonatunk, az időbe toló.
Szerző: FM.
2016. szeptember 18., vasárnap
Vers, az édeshez. Eljön az este.
Eljön az este.
Eljön az este, megérint a csendje,
Magánya az ami betelepszik.
Hagyom én hagy fedje,
Gondolatot ringat, ami lassan már elalszik.
Így lehetek egy másik dimenzióba,
A képzelete ragadja magával.
Majd visz bele az álmomba,
Hatalmába kerít, engem ottan egy angyal.
Mert ott vagy édes, meg érintesz,
Ezt én is így akarom.
Magaddal viszel, mámorba repítesz,
Az álomnak birodalmát, veled járhatom.
Hiszen megérint, ottan a varázslat,
A képzet élteti az ábrándon.
Benne a holnapban a tudat alatt,
Kísért engemet, éledsz rajta az álmomon.
Előjön az a kép, napomba érhet,
Szemeim ha lehunyom én.
Képzeletem játszik, téged lebegtet,
Ölelésébe megyen, az epekedés érzetén.
Elragadóan, visz a vágyam hozzád,
Bár a valósága érhetne,
Az álmomat a nappalába hoznád,
Ha kiteljesedne, a szív sohasem epedne.
Szerző: FM.
Eljön az este, megérint a csendje,
Magánya az ami betelepszik.
Hagyom én hagy fedje,
Gondolatot ringat, ami lassan már elalszik.
Így lehetek egy másik dimenzióba,
A képzelete ragadja magával.
Majd visz bele az álmomba,
Hatalmába kerít, engem ottan egy angyal.
Mert ott vagy édes, meg érintesz,
Ezt én is így akarom.
Magaddal viszel, mámorba repítesz,
Az álomnak birodalmát, veled járhatom.
Hiszen megérint, ottan a varázslat,
A képzet élteti az ábrándon.
Benne a holnapban a tudat alatt,
Kísért engemet, éledsz rajta az álmomon.
Előjön az a kép, napomba érhet,
Szemeim ha lehunyom én.
Képzeletem játszik, téged lebegtet,
Ölelésébe megyen, az epekedés érzetén.
Elragadóan, visz a vágyam hozzád,
Bár a valósága érhetne,
Az álmomat a nappalába hoznád,
Ha kiteljesedne, a szív sohasem epedne.
Szerző: FM.
2016. szeptember 16., péntek
Vers a virághoz. Hulló falevél.
Hulló falevél.
Hulló falevél, szél visz tégedet,
Utaztat, de az nyarat temet.
Benne múlik a végtelenbe,
Idő emészti, de él benne emlékbe,
Megadta istenem, átélhettem azt,
Te hoztad el nekem a tavaszt.
Virág voltál, ott egy rózsaszál,
Utamba kerültél, velem maradtál.
Ezüstje éjének szórta a szikráit,
Lángba borította az éjszakáit.
Bennünk is a tüzet gerjesztette,
Így eshetett meg a lelkeket érhette.
Ott maradt az benne, az illatával,
Májusi éjszaka varázslatával.
Szabadulni soha nem tudok,
Nyárba mehetnek, így a tavaszok.
Bár ne múlhatnának soha sem,
Idő viszi nincsen kegyelem.
Emészti meg az emlékeket,
De érzete elő hozza, a képzeteket.
Levelet utaztat, fújja az őszi szél,
Emlékezet marad az amibe él.
De én úgy szeretném,
Azt a virágot, tavaszába érhetném.
Szerző: FM.
Hulló falevél, szél visz tégedet,
Utaztat, de az nyarat temet.
Benne múlik a végtelenbe,
Idő emészti, de él benne emlékbe,
Megadta istenem, átélhettem azt,
Te hoztad el nekem a tavaszt.
Virág voltál, ott egy rózsaszál,
Utamba kerültél, velem maradtál.
Ezüstje éjének szórta a szikráit,
Lángba borította az éjszakáit.
Bennünk is a tüzet gerjesztette,
Így eshetett meg a lelkeket érhette.
Ott maradt az benne, az illatával,
Májusi éjszaka varázslatával.
Szabadulni soha nem tudok,
Nyárba mehetnek, így a tavaszok.
Bár ne múlhatnának soha sem,
Idő viszi nincsen kegyelem.
Emészti meg az emlékeket,
De érzete elő hozza, a képzeteket.
Levelet utaztat, fújja az őszi szél,
Emlékezet marad az amibe él.
De én úgy szeretném,
Azt a virágot, tavaszába érhetném.
Szerző: FM.
2016. szeptember 12., hétfő
Vers. Egy angyalhoz. Még gondolat kevereg.
Még gondolat kevereg, érintenek óhajok,
Szállhatnak a sóhajok.
Hisz feltörhetnek, jönnek,
Szárnyaira vesznek, így hozzád repítenek.
Ott lehetek, azután én érezlek tégedet,
De ez ami szenvedtet engemet.
Hol a tüze, ha élőben nem érhetsz,
Irritált ez, mert ha nem vagy tépdelhetsz,
Megyek érjelek, az ösvényt taposom,
Gondolataimat formázom.
Meg szép szavakkal érintselek,
Hatásával szállhasson az édenbe a lélek.
Ha vagy, vigyél érinthessük a poklot,
Hisz azt vágyom az égető lángot.
Melegét ami körbevesz,
Egy angyali ölelést, hol csendet ér a nesz.
Hol lefedhet azután, mindent a szeretet,
Benne szunnyadhat a képzelet.
Így ez engemet, érhet,
Édes kettőssége, ördögi mi édenbe vihet.
Érzés ez átjövő, rajta éltetőn az életen,
Útján haladni lehet, ha az végtelen.
Siklásba viszi csónakját, az élet tengerén.
Beteljesedett álomnak élteti, óhaját érzetén.
Szerző: FM.
Feliratkozás:
Bejegyzések
(
Atom
)






