Vers, kedvesemhez. Imádom a reggeleket.

                                             Imádom a reggeleket,
                                             Imádom a reggeleket, a pirkadatát,
                                             Benne a frissítő kávénak illatát.
                                             Azt, ahogyan te erre ébredsz fel,
                                             Vele még az ágyadban érlek el.

                                             Ébredsz, már felülsz, nyúlsz azért,
                                             Én epekedek a mosolyodért.
                                             Mert azt mindég megkapom,
                                             Telhet így már szépen a nappalom.

                                              Még kávézunk, nézem a szemedet,
                                              Mivel az elmúlt életet lefeded.
                                              Jön az át, tárul a lelked kinyílik,
                                              Mint a vízáradat, szeretet áramlik.

                                              Hozza azt át a fény oly éltetően,
                                              Benne múltunk a lefolyó években.
                                              Ott van a gyötrelem, a remény,
                                              Győzelem, a munka is a kemény.

                                              Jön át, közbe az egymással vegyül,
                                              Mosolyt éltet mi arcodra ki ül.
                                              Én nézem azt, közbe merengek,
                                              Mit kapok, azt mindent érdemlek?

                                              Mosolyod éltet ez jól esik mindég,
                                              Olyan az, mint a napfényes ég.
                                              Nem fedi le ború így az egemet,
                                              Átjön a nappalban, éltető szeretet.
                                              Szerző: FM.

Vers, kedvesemhez. Estéjébe járom az utamat.

                                        Estéjébe járom az utamat.
                                        Estéjébe járom az utamat, lefedi a nyár,
                                        Felizzik a fű közt a Szent János bogár.
                                        Villan halvány fénye, érint engemet,
                                        Ha bár felhő fedi fent mostan egemet.

                                        Nem jön át a vigasz, nem jön át a fény,
                                        Távolság álcázza, fájó a remény.
                                        Ó te tünemény itt lebegsz te előttem,
                                        Délibábként feded most is sötét egem.

                                        Mert szertefoszló kép, játszik énvelem,
                                        Ragyogtassad nekem fénnyel éjjelem.
                                        Csillagból áradó fény érinthessen meg,
                                        Érezzem azt, hogy a szívem beleremeg.

                                        Kísértsél engemet, te hozzad a derűdet,
                                        Oszlathassa széjjel a sötét felhőket.
                                        Ezüstözze a hold utamat, hogy járom,
                                        Érinthessen rajta mindég boldogságom.

                                        Fedd le te a homályt, hozzad a fényedet,
                                        Ragyogtassad vele az életemet.
                                        Kezedet fogva téged érinthesselek,
                                        Hajnalom, ha jön, veled együtt ébredjek.

                                        Estéjébe benne járom mostan az utamat,
                                        Elnézem az izzó Szent János bogarat.
                                        Felizzik itt is, ott is az a halvány fény,
                                        Érint engem, bennem így élhet a remény.
                                        Szerző: FM.

Vers, kedvesemnek. Mert vagy te.

                                          Mert vagy te.
                                          Mert vagy te, mesés minden nappal,
                                          Szemeidet vágyom, neki fénye vall.
                                          Árad a szeretet babonáz engemet,
                                          Fényed hozod te, ami így érinthet.

                                          Teríti a nap, lefedi életem fényével,
                                          Szépíti nappalomat türkizes egével.
                                          Szép ez végül is engemet éltet,
                                          Legyen, szépítse csak a múló életet.

                                          Érezhetem a napot, kellemes fényét,
                                          Mégse babonázza az ember lényét.
                                          Pedig jön által, ott is van melegség,
                                          Ha szemedből árad benne a szépség.

                                          Ott van neked abba világa lelkednek,
                                          Nézem szemeid, szótlanul beszélnek.
                                          Engemet azokkal eltudsz, te bűvölni,
                                          Hangtalan szavakkal őrületbe vinni.

                                          Ellágyul a szívem tartása nincs neki,
                                          Aztán már azt csupán a vágy tölti ki.
                                          Erőt vesz az érzés mindenen,
                                          Sátort ver benne sóvárgó szívekben.

                                          Maradjon a vágy, az érintsen minket,
                                          Ragyogd mindég te édesen életemet.
                                          Az áradó szeretet, engem babonázzon,
                                          Foghassam kezedet, haladva utunkon.
                                          Szerző: FM.

Vers. Mutassa a télben.

                                          Mutassa a télben.
                                          Mutassa a télben az idő most arcát,
                                          Jeges zúzmarával teríti le táját.
                                          Benne érkezik, éled a szél fel,
                                          Harapósan jön, fagyos lehelettel.

                                          Jégvirágot dermeszt, ablakra festi,
                                          Vonul visítva, mit érint jegesíti.
                                          Keresgéli a rést, ha azt megtalálja,
                                          Harapós a kedve az oda fogát vájja.

                                          Egy kicsit bele mar, érinti bőrünket,
                                          Csillogón rakja ránk leheletünket.
                                          Megrázza bokrait, madarakat ringat,
                                          Közbe azokon is borzolja a tollat.

                                          Dermed minden, jéggel van lefedve,
                                          Barázdába nyuszi lapul dideregve.
                                          Vissza van véve, a bőség is szűkös,
                                          Nekik szenvedésük a télben örökös.

                                          Leheletük talán melegíthetné őket,
                                          De ha szél érinti, dérré dermedhet.
                                          Léttét a télben megsínyli minden,
                                          Bent jó most a kandalló melegében.

                                          Felfűtőt szóbábban, élvezni a telet,
                                          Közben segíteni a kint szenvedőket.
                                          Etetőkkel benne éltető magokkal,
                                          Csigázott vadnak, tölteni szénával.
                                          Szerző: FM.

Vers. Hozza, élteti a tél.

                                                   Hozza, élteti a tél.
                                                   Hozza, élteti a tél szépségét,
                                                   Szálldogáltassa hópelyhét.
                                                   Úgy érkeznek, táncot ropnak,
                                                   Még mi előtt földre hullnak.

                                                   Szél zenél, penget húrokat,
                                                   Vele a tél most vigadhat.
                                                   Dermed a fagya körülötte,
                                                   Jégcsapját az ereszre tette.

                                                   Most minden csillog, villog,
                                                   Kész a hóember mosolyog.
                                                   Össze a gyerekek gyúrták,
                                                   Ők így egymást mulattatták.

                                                   Soha nincs a mókának vége,
                                                   Van a télnek is szépsége.
                                                   Szánkók siklanak a havon,
                                                   Sikoly száll széjjel azokon.

                                                   Elfér kint most, lehet hideg,
                                                   Legyen a kandalló meleg.
                                                   Abból azért kell mindég,
                                                   Bent áradjon langyos hőség.

                                                   Télnek fagya most csikorog,
                                                   Csillog, a hópihe villog.
                                                   Szépségbe viszi káprázatát,
                                                   Ráhúzza arra, takarja táját.
                                                   Szerző:FM.

Vers. Adventnek az első vasárnapján.

                                        Adventnek.
                                        Adventnek az első vasárnapján,
                                        Már a karácsonyra várván.
                                        Koszorúján neki gyertyát gyújtunk,
                                        Egy új életnek mi jöttére várunk.

                                        Várjuk a kis Jézuskát, a megváltót,
                                        Éjnek fényét Betlehembe hívót.
                                        Csillagát, az utat mutat nekünk,
                                        Fényében mi ő hozzá mehessünk.

                                        Bölcsője előtt lehessünk mellette,
                                        Lelkünket érje a szeretet lehelete.
                                        Érintsünk, meg mostan szíveket,
                                        Ünnepbe vihessen bele szeretetet.

                                        Az örök életet így mink átélhetjük,
                                        Belőle a reményt meríthetjük.
                                        Benne van születés, élet a halál,
                                        Majd az a lélek, ahogy haza talál.

                                        Négy vasárnap égetünk gyertyát,
                                        Jelentőségét így hozhassa át.
                                        Békét, hitet, szeretet, reményét,
                                        Egy, egy gyertya belőle kicsikét.

                                        Ünnepre készülünk karácsonyra,
                                        Csillogásra várva, ott a hulló hóra.
                                        Angyalokra meghitt szeretetre,
                                        Születésre, vele a mesés ünnepre.
                                        Szerző: FM.

Vers, a szerelemről. Fájon érint, tépked.

                                           Fájon érint, tépked.
                                           Fájon érint, tépked szét a szeretet,
                                           Kínzón gyötrőn, az emészt engemet.
                                           Jobb lenne elmúlni, halni talán,
                                           Nem várni meg a sorvadást tétován.

                                           Oly bénító, ha így érinti az énemet,
                                           Szaggatja, vágy gyötri a szívemet.
                                           Érzem, minden elhal mellettem,
                                           Átgondolom, abba bele remegem.

                                           Talán ezt így mégsem nem akarom,
                                           Szavaim meg nem szólaltatom.
                                           Visszafojtom, készülök meghalni,
                                           Akarjak inkább kínlódva sorvadni?

                                           Mért gyötörsz, kínzol te engemet,
                                           Szerelmünkbe ott van az őrület.
                                           Jön, érint engemet, aztán tovaszáll,
                                           Parazsat éleszt, ami majd füsté váll.

                                           Elszáll, bele a semmiségbe vegyül,
                                           Nekem a könny a szememre ki ül.
                                           Fájon csordul az, én meg hagyom,
                                           Dehogy bántalak, hisz éned akarom.

                                           Pedig fáj ez, néha érzem, bele halok,
                                           Ilyenkor feltörnek azok a sóhajok.
                                           Vívódhatok e közbe magammal,
                                           Kezet foghatok, a sorvasztó halállal.
                                           Szerző: FM.