Vers. A délutánjaim már.

                                                     A délutánjaim már.
                                                     A délutánjaim már úgy telnek,
                                                     Ebéd után elpilledek.
                                                     Nem nagyon, csak úgy kicsit,
                                                     Gondolataim között egy picit.

                                                      Elvisznek azok néha engemet,
                                                      Traktálgassák az emléket.
                                                      Ők az érzelmet feszegetik,
                                                      Mi rég múlt idő, azt idézgetik.

                                                      Hisz akkor teljes volt minden,
                                                      Az olyan volt, mint az éden.
                                                      Ó az a sok ismerős arc,
                                                      Csak a szívemben maradt karc.

                                                      Így lehetnek már csak énvelem,
                                                      Mikor rájuk emlékezem.
                                                      Bajom, egyre többen vannak,
                                                      Mennek ők, magamra hagynak.

                                                      Felfogom ennek így kell lenni,
                                                      Csak ellehet őket képzelni.
                                                      Nem érinthet a szó, nem jön át,
                                                      Bár néha érezhetném a vonzatát.

                                                      A délutánjaimban elmerengek,
                                                      De így is veletek lehetek.
                                                      Vigyázzanak rátok az angyalok,
                                                      Odafent, a mennyben is barátok.
                                                      Szerző: FM.

Vers. Életetünk telik, véget ér.

                                        Életünk telik, véget ér.
                                        Életünk telik, véget ér sorsunk majd nem íródik,
                                        Színpadunkon már a fényünk nem játszik.
                                        Neki függönye nem gördül fel,
                                        Csak a deszka marad, ott rajta a díszletekkel.

                                        Sírjaink lefednek minket, játékaink így végesek,
                                        Azok az elmúlásba visznek.
                                        Részletei a múltunknak, az időbe burkolóznak,
                                        Kik maradnak belőlük emléket  rakosgatnak.

                                        Rakosgassák mozaikját, boncolgassák az érát,
                                        Belőle összerakhatnak kópiát.
                                        Mi rájuk maradt majd viszonyítják,
                                        A letűnt korból, esetleg műemléknek hagyják.

                                        Vagy az netán, értelmet nyer, tovább viszik,
                                        Mert, hogy azt rájuk hagyták az őseik.
                                        Így formálódhat a világ, ki születik régit talál,
                                        Hiszen minden korszak, nekik valamit felkínál.
                                   
                                        Mihez raknak újat, vagy teljesen átformáznak,
                                        Annak egy új arculatot adnak.
                                        Ők is játékot játszanak, pakolják a díszletet,
                                        Úgy, hogy az majd szolgálhasson kényelmet.

                                       Örökös időkön át, az ember tervez, építget,
                                       Világába bele rakja a tetszőeket.
                                       Mi mindég éltethet, egy kort, vele a jövőt,
                                       Az vérén át viszi, örökké tovább az életbe őt.
                                       Szerző: FM.

Vers. Érzem, a tengernek.

                                         Érzem, a tengernek.
                                         Érzem, a tengernek a frissítő illatát,
                                         A sikátort betölti, azt a szél hozza át.
                                         Kisöpörve a sznobot,
                                         Mi ott megült, mert oda berakodott.

                                         Élvezem a szűkös útján a mozgást,
                                         Hallom a bazár előtt a csobbanást.
                                         Játszik a szél, víz mossa a sziklát,
                                         Éledve a tenger, az hallatja moraját.

                                         Éled mozgásban van a természet,
                                         Mozgassa az egyik, a másik elemet.
                                         Nem vadul, csak úgy cirógatva,
                                         Már gyönyörködök a parton állva.

                                         Nézem a szél által felborzolt vizet,
                                         Ami hullámozva a part felé siet.
                                         Késő délutánjában mesésen,
                                         Játszik a napfénye rajta színesen.

                                         Mostan egét, a vizet is megfestve,
                                         A horizont alján azt együtt éltetve.
                                         Olyan mintha táncot ropnának,
                                         A késői órákban ők tangót járnának.

                                         Lüktetőn átélve annak mozdulatát,
                                         Bele viszik táncuknak varázsát.
                                         Gyönyörű az este felé, az mesél,
                                         Örökös ez, hiszen a természet az él.
                                         Szerző: FM.

Vers. Vitt álmom.

                                          Vitt álmom.
                                          Vitt álmom  anyukámnál jártam,
                                          Otthon voltam, betoppantam.
                                          Minden úgy volt, ahogy régen,
                                          Napfénye színezet a kéklő égen.

                                          Hozzá meg érkeztem haza értem,
                                          Úgy, mint régen érinthettem.
                                          Fátyol volt húzva minden búra,
                                          Magam gyereknek éreztem újra.

                                          Halhattam neki most szép szavait,
                                          Mondta nekem vigaszait.
                                          Minden szóban volt szeretet,
                                          Közbe az asztalkáján megterített.

                                          Traktálta ő főztjét, a sok finomat,
                                          Most mindent lefedett az étel illat.
                                          Ugyan úgy, mint máskor régen,
                                          Ínyt csiklandó, sok ünnepi ebéden.

                                          Keze munkája volt a sok finomság,
                                          Körülötte volt mindég a vígság.
                                          Az elégedettség, áradt szemeiből,
                                          Ha adhatott nekünk a szeretetéből.

                                          Otthon voltam haza vitt az álmom,
                                          Jöhessen az, mindég vissza várom.
                                          Tudom, a régi már nem vár rám,
                                          Csak így lehetek veled édesanyám.
                                          Szerző: FM.

Vers. A kedvesemhez. Szeretem az életet.

                                         Szeretem az életet.
                                         Szeretem az életet, itt a napokért élni,
                                         Ha érte néha meg is kell küzdeni.
                                         Lehetne ez úgy, az ölembe pottyanna,
                                         De értelme annak ugyan mi is volna.

                                         Hiszen az szép benne, tenni kell érte,
                                         Tűnődhetek aztán, értelmét éltette?
                                         Úgy adhat hitet az ember életének,
                                         Mert tud örülni, amiért tett a szépnek.

                                         Hite emberében, az akaratot kelthet,
                                         Ami aztán majd vágyra késztethet.
                                         Az szárnyra kelhet az embert viheti,
                                         Meg az álmait, azt csak így érintheti.

                                         Jönnek azok, sokszor olyan játékosan,
                                         Elragadnak, visznek állandóan.
                                         Érinthetlek így téged is édesem,
                                         Hisz a napjaimban így lehetel velem.

                                         Ha velem vagy te, oly más ez az élet,
                                         Rivaldában van a színpadán a díszlet.
                                         Életem élteted, asszonyként teszed,
                                         Vonuló vízen, csónakba vagyok veled.

                                         Van, mikor visz az ár, mi vele evezünk,
                                         Nem kímél az idő, halad az felettünk.
                                         Az életünk pereg, lassan elmúlóan,
                                         Ha telni kell neki, hát teljen boldogan.

                                         Az életemért küzdve, így szeretek élni,
                                         Miért lenne baj, ha kell érte tenni.
                                         Tudom egyszer véget ér majd minden,
                                         Manna potyoghat, de ott az már éden.
                                         Szerző: FM.

Vers. Érint, jólesik most.

                                         Érint jólesik most.
                                         Érint, jólesik most a napnak melege,
                                         Az égnek felhőtől mentes ege.
                                         Szél hűt, így kellemes mostan,
                                         Épp csak, hogy mozog az játékosan.

                                         Örömöm így, a szabadban kint lenni,
                                         Abban a végtelent nézni.
                                         Benne csodálni a messzeséget,
                                         Hol az ég, már megérinti a földet.

                                         Milyen átlátható a síkság mostan,
                                         A levegő is vibrál lassan.
                                         Olyan ez mint egy szép állom,
                                         A tájat mostan az égen is látom.

                                         Mert képes erre a szép természet,
                                         Kiemeli a tájából a részeket.
                                         Síkját fel az égre rakja,
                                         Fordítót képen, így a gémes kútja.

                                         Elnézem a rónaságot, a pipacsot,
                                         Szarkalábat, a kéklő búza virágot.
                                         Ahogy haladok, az utat díszítik,
                                         Ottan azok a parcellákat kiemelik.

                                         Ahol a búzatáblák aranyszínűek,
                                         Mellette a kukoricák, rájuk nőnek.
                                         Ettől szép ez, a képek másak,
                                         Arrább, napraforgók sárgállanak.
                                         Szerző: FM.

Vers. Megadta Istenem, foghatta a kezem. A falu szélen.

                                         A falu szélen.
                                         A falu szélen a föld parcella,
                                         Beindult a dinnye szála.
                                         Összeér lassan az inda,
                                         Locsolgassa azt a gazda.

                                         Az boldogsága, ha nézheti,
                                         Hisz a jó gazda szeme élteti.
                                         Babusgatni kell kicsikét,
                                         Úgy hozhassa az termését.

                                         Hely, ha a dinnye tőn van,
                                         Az öröm van a gazdában.
                                         Szemlélgeti a kis csíkost,
                                         Érrése mikor éri a piacost.

                                         Aztán már majd jelölgetnek,
                                         Egyet, kettőt meglékelnek.
                                         Keresett majd attól lehet,
                                         Ha hoz ízében méz édeset.

                                         Azok kötnek, nőnek, érnek,
                                         Majd szállíthatók lesznek.
                                         Gurítják a forintocskát,
                                         A gazdának csinálják piacát.

                                         Kint érik őket az éjszakák,
                                         Takarójuk a csillagocskák.
                                         Ha vigyázza azt a jó Isten,
                                         Akkor, simán mehet minden.
                                         Szerző: FM.