Életünk telik, véget ér sorsunk majd nem íródik,
Színpadunkon már a fényünk nem játszik.
Neki függönye nem gördül fel,
Csak a deszka marad, ott rajta a díszletekkel.
Sírjaink lefednek minket, játékaink így végesek,
Azok az elmúlásba visznek.
Részletei a múltunknak, az időbe burkolóznak,
Kik maradnak belőlük emléket rakosgatnak.
Rakosgassák mozaikját, boncolgassák az érát,
Belőle összerakhatnak kópiát.
Mi rájuk maradt majd viszonyítják,
A letűnt korból, esetleg műemléknek hagyják.
Vagy az netán, értelmet nyer, tovább viszik,
Mert, hogy azt rájuk hagyták az őseik.
Így formálódhat a világ, ki születik régit talál,
Hiszen minden korszak, nekik valamit felkínál.
Mihez raknak újat, vagy teljesen átformáznak,
Annak egy új arculatot adnak.
Ők is játékot játszanak, pakolják a díszletet,
Úgy, hogy az majd szolgálhasson kényelmet.
Örökös időkön át, az ember tervez, építget,
Világába bele rakja a tetszőeket.
Mi mindég éltethet, egy kort, vele a jövőt,
Az vérén át viszi, örökké tovább az életbe őt.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése