Lefedi szívemet, a tüzének hamuja,
Ha rátelepszik arra életemnek búja.
Keserű ízével traktálgat engemet,
Lefújtja azzal a kellemes érzelmet.
Velem a bú, velem van így a bánat,
Fájóan érint mostan a pillanat.
Testem érintve, az széjjel fut rajta,
Borzolva lelkemet, mert olyan fajta.
Szemem lefedi, kiül a könnye rája,
Aztán az ember helyét nem találja.
Ráhajtanám fejem a babám vállára,
Szükségem lenne a vigasztalására.
Nagy a távolság, messze van tőlem,
Nem hozza őt csak a képzeletem.
Visz hozzá engem, aztán már érint,
Lepereg a könny, láthatom megint.
Érzem érintését, ahogy meg simít,
Az, az érintés az mindég gyámolít.
Oldja bánatom, a lelkem lenyugszik,
Megérinti énem, megint derű izzik.
Édeskés mézével, a lelkem bevonja,
Bennem a bánatot lassan oszlatja.
Sajogó szívemben a láng újra gyúl,
Érezlek szerelmem, a testem ellazul.
Szárnyalok én most, repülök hozzád,
Csókomat lehelve érezem orcád.
Két szemed áraszthassa sugarát,
Fénye hozhassa át ó, a boldog órát.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése