Érkezik az este, csendesen letelepszik,
A nap az égperemén parazsában izzik.
Halvány fénysugara elveszik a sötétben,
Csillag fátylát húzza, az éje estéjében.
Szórja vidékére a csillárjának ezüstjét,
Sok apró lámpása teríti szét a fényét.
Világa az neki, mit ezüstje lefedett,
Álomtündér éled, hárfáján húrt penget.
Dallama megérinti, az álmot így élteti,
Magával ragad, az embert repíti.
Visz az engemet, szárnyaltat az éjben,
Lelkeket érintve, ez olyan mint az éden.
Angyal vagy te édes téged érinthetlek,
Gyönyörű álmok, ó milyen mesések.
Gondot temetnek, távolságok vesznek,
Ott szabad akaraton a lelkek élhetnek.
Érinthetik egymást körülmények nélkül,
Kizárt a bú, az ember meséibe vegyül.
Ettől érezheti remekül ott magát,
Nincs kötöttség, mi akadályozza vágyát.
Aztán már majd lassan érkezik hajnala,
Másképpen szól annak már a dala.
Hisz az a valóság, új dilemma lehet,
Amin átall, már csak a jó Isten segíthet.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése