Vers. Órák múlásába.

                                                        Órák múlásába.
                                                        Órák múlásába, felhők vonulnak,
                                                        Cseppjeik a földre hullanak.
                                                        Meg csurrannak patakba jutva,
                                                        Feldagadva aztán, már siet csobogva.

                                                        Anyához érinti benne medrébe,
                                                        Bele viszi azt az ölelésébe.
                                                        Folyó a patak össze fonódnak,
                                                        Megy forgásába, lágy táncot ropnak.

                                                        Az életnek játéka örökös körforgás,
                                                        Haza érnek van fogadtatás.
                                                        Részévé válnak a tengernek,
                                                        Páraként újra majd, útra kelhetnek.

                                                        Felhőbe utazva, ott esővé válnak,
                                                        Utazok én is, ez része a vágynak.
                                                        Kihátrálni belőle nem lehet,
                                                        Aztán neki már, a sodrása repíthet.

                                                        Asszonyomnak az elébe hullat,
                                                        Neki rá a vállára borultat.
                                                        Bálványozni lehessen azután,
                                                        Dallamot pengetni, lelkeknek húrján.

                                                        Érintése neki szíveinkhez szóljon,
                                                        Tengerárként magával sodorjon.
                                                        Örök körforgássá váljon azután,
                                                        Utazva lehessünk, sorsunknak hátán.

                                                        Vigyen örökösen, de kíméletesen,
                                                        Csónakot futtatva, értünk legyen.
                                                        Céljainkért, teljen életünk,
                                                        Gyökereibe, burjánozhasson sarjunk.

                                                        Haza érünk, mi is érjük tengerünket,
                                                        Érintve a már ott lévő lelkeket.
                                                        Örökös ez, körforgása életünknek,
                                                        Menni kell, helyünkre újak születnek.
                                                        Szerző: FM.

Vers, a kedveshez. Homálya érint.

                                          Homálya érint.
                                          Homálya érint, estébe sáppad,
                                          Lámpa világit, a fénye árad.
                                          Halvány fénysugarak,
                                          Pásztáznak, követnek az árnyak.

                                          Susogó falevél töri a csendet,
                                          Éltetve ezzel a trendet.
                                          Megyek én érkezem,
                                          Hozzád visz lélekbe képzetem.

                                          Vágy ez ami egy életre szólhat,
                                          Mert képbe vagy, az hozhat.
                                          Hiszen kötnek a sorsok,
                                          Utamat járom, közbe sóvárgok.

                                          Rám telepszik, érintve vágyat,
                                          Érzés, mely szívet lángoltat.
                                          Engemet magával ragad,
                                          Szeretet az, mindég megmarad.

                                          Örökös ez, menni csak menni,
                                          Örökkön, örökké veled lenni.
                                          Angyallal várni, élni a mát,
                                          Átélni a pillanatát, egy életen át.

                                          Megyek hozzád mert mehetek,
                                          Játékai a sorsnak, kegyesek.
                                          Szenvedélyt éltet közöset,
                                          Oda, vissza hozva érintéseket.
                                          Szerző: FM.

Vers, kedvesemhez. Ó messze szálló.

                                         Ó messze szálló.
                                         Ó messze szálló sóhajok,
                                         Vágyban rejlő óhajok.
                                         Gondolatok ti gyötrőek,
                                         Tudatomban ha bele telepedtek.

                                         Jöttök aztán érzést éltetve,
                                         Lélekbe sebet feltépve.
                                         Mégse húzza nálam a srófot.
                                         Vágyat éleszt, érzésből fakadót.

                                         Úgy érint, ez már sóvárgás,
                                         Előtörő fájó vágyódás.
                                         Csak érted örökkön, kövülten,
                                         Árad szeretetem, ami önzetlen.

                                         Oka van, fellángolásba mehet,
                                         Éledni kéne, de nem lehet.
                                         Álmodom, vágyat hajszolok,
                                         Ebből kiszállni soha nem tudok.

                                         Mint az ár sodródok, ez vacak,
                                         Tapogatok, a szemem is vak.
                                         Köröttem zárt az út,
                                         Embere, rejtélyes labirintusba jut.

                                         Nincsenek már csak a sóhajok,
                                         Érzem lelkemben sorvadok.
                                         Visz a vágyam mégis engemet.
                                         Sírom nekem, a sorsom mi temet.
                                         Szerző: FM.

Vers, a kedveshez. Kelni kék.

                                       Kelni kék.
                                       Kelni kék, felvette bíborát az ég,
                                       Vagy mégse még.
                                       Maradni kéne egy csipetkét,
                                       Reggelbe érezni testednek melegét.

                                       Vonaglását látni, hiszen ébredsz,
                                       Nézni szemeid, ahogy révedsz.
                                       Mert hol össze ér a tekintet,
                                       Éledő mosolyába, egy új napot éltet.

                                       Még egy ölelés, seppegve még,
                                       Imába foglallak, gyönyörűség.
                                       Mondom Istenhez fohászomat,
                                       Hidalja át életünket, napjaink alatt.

                                       Azután kelek én, érted, magamért,
                                       Mit tőled kapok az életért.
                                       Céljainkért, mit együtt álmodunk,
                                       Hiszen ott rejlik, felsrófolt vágyunk.

                                       Így együtt kiötlött, célokat éltetek,
                                       Azúros ég alatt veled lehetek.
                                       Haladunk, hiszen sorsunk közös,
                                       Akkor is, ha napunkba utunk rögös.

                                       De a pírt, hajnala vigye fényébe,
                                       Úgy érjen bele az estébe.
                                       Ezüstjét, mit rá tettek a csillagok,
                                       Hozzák bíborába, reggelbe hajnalok.
                                       Szerző: FM.

Vers, a kedveshez. Kopogó léptek.

                                          Kopogó léptek.
                                          Kopogó léptek, ó az a sóvárgás,
                                          Nekem örökös szorongás.
                                          Vágyakozás, ami érintő,
                                          Érzésbe hatol, ettől mégis éltető.

                                          Kopog dacol, lépted a csenddel,
                                          Lényege ez, örökös, érkezel.
                                          Szenvedélyben éled azután,
                                          Kéne mondanom is, valamit talán.

                                          Némasága sorvaszt el szavakat,
                                          Vagy netán ráhat a pillanat.
                                          Hiszen az magával ragad,
                                          Érzésébe visz, mi folyóvá dagad.

                                          Hulláma neki érint, hisz sodor,
                                          Lelkeket ér ami összeforr.
                                          Sorsunk lesz árja ezután,
                                          Csónakunkat viszi, siklatja hátán.

                                          Így ott fény érint, telíti napját,
                                          Hit kovácsolja akaratát.
                                          Benne van acélja,
                                          Töretlené teszi, érintheti azt célja.

                                          Szenvedély, léptek érző rajongás,
                                          Egy életre szóló vágyakozás.
                                          Benne van az epekedés,
                                          Érintőn, mégis ettől lehet mesés.
                                          Szerző: FM.

Vers. Elviselni mi nehéz.

                                          Elviselni mi nehéz.
                                          Elviselni mi nehéz neki, nem bírja,
                                          Mi teher mind ki szelektálja.
                                          Neki van ege keseredve,
                                          Meg teszi ő ezt a könnyeibe ejtve.

                                          Bánatába viszi áldott napját,
                                          Sírva bele a bánatát.
                                          Megnyílik egy picikét,
                                          Patakba hullatja, áradó könnyét.

                                          Bele sírja a mondani valóját,
                                          Általunk napjába vitt átkát.
                                          Viszi az áradat, sodrásába van,
                                          Szövi hálóját pókként világában.

                                          Hely ha mi oda bele akadunk,
                                          Napunkba derűt temetünk.
                                          Sohase nincs nyugton a bánat,
                                          Lehetne pedig, hogy ő kápráztat.

                                          Az mennyivel másabb is volna,
                                          Keserűséget nem zabolázna.
                                          Leparolázna a kedvünkkel,
                                          Kibabrálva sok gonosz emberrel.

                                          Ha a bánat nem lenne gerjesztve,
                                          Gonoszsága alá lenne vetve.
                                          Világa ettől szebbet élne,
                                          Egén neki mindég, derűje lehetne.

                                          Borúját szivárvány koszorúzná,
                                          Ha fényét bele hozhatná.
                                          Derülhetne életünknek napja,
                                          Egébe nyúlna, nem fedné plafonja.
                                          Szerző: FM.

Vers. Bíbor színű estéjén.

                                                   Bíbor színű estjén,
                                                   Bíbor színű estjén, gomolyog a füstje,
                                                   Éjének lassan takarja sötétje.
                                                   Azután minden lecsendesül,
                                                   Szűnő zajában, a nesz mi érvényesül.

                                                   Benne néha, egy faág megreccsen.
                                                   Vagy a fűszál, rezzen,
                                                   Rejtve madárkát, vagy pici állatkát.
                                                   Ott keresi pilledve, estébe nyugalmát.

                                                   Megpihen a táj, az is elszenderül,
                                                   De a prücsök benne még derül.
                                                   Vonózza, szól a hegedűje,
                                                   Csendbe hangzó, játéka kesergője.

                                                   Akkordjában benne rejlik az állom,
                                                   Rajta érzem már a szempillámon.
                                                   Súlyos, mint az ólom,
                                                   Ránehézkedik, a szememet csukom.

                                                   Elragad álmom, mint a tenger árja,
                                                   Bölcsőt ringat hullámzó tajtékja.
                                                   Már aztán a lelek szenderül,
                                                   Fáradsága lemosódik, ami rákerül.

                                                   Mert kerül, mindég a napokban,
                                                   Ott van kevésbé, vagy jobban.
                                                   Tikkaszt, le bennünket,
                                                   Pihenésére készteti, sajgó testünket.

                                                   Éjnek csendjébe, prücsök hegedül,
                                                   Szemeinkre rá, álom települ.
                                                   Mesének, visz a körforgásába,
                                                   Ringat a mából, egy újabb napjába.
                                                   Szerző: FM.