Bíbor színű estjén, gomolyog a füstje,
Éjének lassan takarja sötétje.
Azután minden lecsendesül,
Szűnő zajában, a nesz mi érvényesül.
Benne néha, egy faág megreccsen.
Vagy a fűszál, rezzen,
Rejtve madárkát, vagy pici állatkát.
Ott keresi pilledve, estébe nyugalmát.
Megpihen a táj, az is elszenderül,
De a prücsök benne még derül.
Vonózza, szól a hegedűje,
Csendbe hangzó, játéka kesergője.
Akkordjában benne rejlik az állom,
Rajta érzem már a szempillámon.
Súlyos, mint az ólom,
Ránehézkedik, a szememet csukom.
Elragad álmom, mint a tenger árja,
Bölcsőt ringat hullámzó tajtékja.
Már aztán a lelek szenderül,
Fáradsága lemosódik, ami rákerül.
Mert kerül, mindég a napokban,
Ott van kevésbé, vagy jobban.
Tikkaszt, le bennünket,
Pihenésére készteti, sajgó testünket.
Éjnek csendjébe, prücsök hegedül,
Szemeinkre rá, álom települ.
Mesének, visz a körforgásába,
Ringat a mából, egy újabb napjába.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése