Most magam elé képzelem,
Őt a nőt, gyötör képzetem.
Képbe, nem bronzveret,
Mert érinti a csalóka végzet.
Érzésében, fojtó a homály,
Ami lélekben viszály.
Szeret, nem szeret,
Életemnek ez kérdése lett.
Előttem van, a képe lebeg,
De a tűz néha szendereg.
Lángjára jég hullik,
Parazsa, könnyekbe múlik.
Foszlik az idill, az idő viszi,
Halasa, majd élővé teszi.
Bele veszti a semmibe,
Azután, bele hozza a szívbe.
Van forrása, amin felbuzog,
Fantázia amibe mozog.
Meg csordul újra, meg újra,
Gerjed vágyba, ez azért fura.
Parazsa villan, akaratra hat,
Az fel mégse lángolhat.
Fagya a lelkének rajta van,
De a szív, mégis érte dobban.
Szerző FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése