Holdfény fedd éjszakát, aludni nem tudok,
Benne csendet hallgatok.
Neki a neszét, nézek ki az ablakon,
Révedek az éjszakájának, sötétjében vakon.
Hallgatom neki a zörejét, a vonatét jön.
Robogva ablakai csupa fényözön.
Árnyként látom ablakomból a vagonokat,
Egy fény csík mely haladva takargat arcokat.
Magamba mélyedve, most pihenek fekve,
Napokban múló dolgokat átélve.
Munkából jövünk, vagy oda érkezünk,
Sorsunknak színpadán az élettel vegyülünk.
Utazunk, mindenki ott van, ez lehet pihentet,
Vagy az időben már éppen termeltet.
Lehet ki elmélyedve temet gondokat,
Elrendezgetem én is, az életemtől kapottat,
Aludni nem tudok, az emlékeim mi elragad,
Megvalósult, vagy futó álmokból fakad.
Úgy ért története, örökké kísért,
Emésztget a rossza, de van mi szebbet ért.
Van része olyan mi balsorssal paroláz,
Amit ember tett, de nem zaboláz.
Érintése annak, örökösen bomlaszt,
Mert árnya van, az fájdalmat, sebet szakaszt.
Olyat, amit az idő soha nem gyógyíthat,
Lappang, majd buzgárként rombolhat.
Ezt élem át, gondolatom kavarog,
Pirkad, ez már a hajnali vonat, ami elrobog.
Aludni nem tudok, már lassan kelni kéne,
Gondolat fedd aludni, hogy lehetne.
Hessegetem, újra, meg újra lecsapnak,
Hoznak arcokat, részesei jónak, a rossznak.
Ezek vagyunk, érdeké mindenre elszánva,
Érte a gonosszal is parolázva.
Ó mennyivel lehetne másabban élni,
Csak tisztelni embert, sárral meg nem dobni.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése