Zajos világába, belemondom imámba nevedet,
Mondom érted, baj ne érjen tégedet.
Érinthessen hangod, csupán ennyi vágyódom,
Neszt akarok, mondhass bele szót, hisz csodálóm.
Lágyságát, annak a dallamát, örökké rám leljen,
Nem, azt nem akarom önzően.
Ha nem így van, fájdalom az szenvedéssel,
Mint sáska járta táját aszályában, lelkem felperzsel.
Forrósága ami fojt, tűz mi benne szívbe izzik,
De nem táplál semmit, meddőségbe nyúlik.
Lelket ér rombolón, sóvárgásba megyen,
Érzést éleszt csupán, ami bele a semmibe röppen.
Mint a szárnya szegett madár ottan vergődve,
Derülni nappalom nem tud, ha van fedve.
Nem hal a szürkeségben, éled a fájdalom,
Ezt nem, sohasem akarom, te érintsél angyalom.
Az érintést vágyom, a szót mond szenvedéllyel,
Érzésemben azok felpörgethessenek.
Bele az életembe, csak olyat hozónak,
Utamon elhaladva, ura lehessek az akaratomnak.
Mennyivel másabb így, hisz szálltat engemet,
Érintve lovalja fel az ösztönömet.
Imámba foglalom betegség, baj tégedet ne érjen,
Kérem a jó Istent segítsen, hozzád kegyes legyen.
Mert akkor szavaid örökké érhetnek, jöhetnek,
Bele aztán már dallamába menjenek.
Nem ezt én, nem akarom önzőn,
Tőlem csupán vágyódás, feléd örökké, örökkön.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése