Lettem élhetek, vagyok, mert születtem,
Érzem sokszor, hajszálon függ életem.
Lógok, azon kapaszkodok,
Itt vagyok mégis, valahogy telnek a napok.
Van mikor az szakad zuhanok érzem,
De valahogy mindég átvészelem.
Néha padlót fogok, igyekszek felállók,
Már aztán alakul fent a kötélen szállok.
Ilyenkor átélem életem lüktető varázsát,
Magammal cipelve neki minden átkát.
Csapdáját neki kerülgetem,
Hisz zuhanás közben a szépet nem élem.
Életünk ilyen, kísért, elesünk felállunk,
Láttak e minket, azért nézelődünk.
Fájdalmas arccal, de tovább megyünk,
Esetleg keresve kiutat, amin haladhatunk.
Az esés lehet súlyos, hagy mélyebb sebet,
Ilyenkor az ész is botlásba vihet.
Érzi az ember, hisz maga alatt van,
Kilábal belőle, de nem marad nyomtalan.
Szörnyűségből van, mindég akad azért,
Van ki azért kavar, így akar babért.
Ösztöne alattomos vad, emberbe harap,
Sorsot keserítve, nélküle sose múlik nap.
Akár hogy is van, mi igyekszünk haladva,
Megyünk csak előre, de úton maradva.
Céljaink közben jók, rosszak érhetnek,
Élni úgy jó mégis, ha maradunk embernek.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése