Pusztájában kint a kútágas csikordul,
Vödréből a vize a vályúba csordul.
Ahogy az megtelik,
Mert szomjas a bojtár, most már ő is iszik.
Kortyol a vödörből, kútnak friss vizéből.
Fel frissül, jut a napnak melegéből.
Ontja forróságát a nyara,
Megyen a tikkadása, most rája gulyájára,
Jönnek a jószágok, vályúhoz delelőre,
Lógónyelvű kutyák terelik előre.
Ahogy azt elérik, rögtön körbe állják,
Már azután a vizével, a szomjukat eloltják.
Oldódik nekik, elhagyja tikkadásuk,
Erőre kap újra szilajságuk.
Terelnek kutyák, szavára a bojtárnak,
Keresve a helyet, ahol hűvösebbre találnak.
Aztán elfekszenek, csendesen kérődznek,
Mert azért fogy az ereje a melegnek.
Töltenek a marhák megürült gyomrukban,
A puszta selymes füvéből, a délutánjukban.
Későn este felé, újra a vályúra mennek,
Örök része ez az életüknek.
Pusztájának, mint a délibáb ez is része,
Csak velük teljesedhet, a Hortobágy egésze.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése