Tornyosuló felhők, szél tereli őket,
Hullatják azok a könnyeiket.
Érintik a légnek fagyos terét,
Szél utaztat aztán hátán már hópihét.
Váltott a tél, talán mutatja új arcát,
Sminkeli ki, csinosítja táját.
Kristállyal fedi, egéből havazza,
Rakodik rája, látszik az cicomázza.
Alakulgat a vidék, hó hullik ő rája,
Igazodik azt a szél rásimítja.
Ruháját rája, azt még az ősz adta,
Levette a szürkéjét, a fehér van rajta.
Mennyivel másabb, így a telet élteti,
Gyönyörűségét mind rája vetíti,
Mindent lefed neki tisztasága,
Lehelete jeges, szűzies ettől a világa.
Melegsége nem érint, csak szépsége,
Mégis csodálatos neki ridegsége,
Jégvirága, lehelete fagynak,
Díszei lehetnek, ahol ők ott vannak.
Alakítgat a tél, most élheti világát,
Ködből építi csodás palotáját.
Neki fala átlátható, homályba tartó,
Nincs ajtaja, ablaka mégis átjárható.
Gomolygó oszlopa, stabilan tartja,
Tájára telepszik, magába zárja.
Erőlködik a nap, tájat érint fénnyel,
Káprázatába viszi, a csillogó jegével.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése