Foszlik a fénye, a nap az ég peremén van,
Estéjében járva, a cipőm az koppan.
Bíbor szín fényében a denevér szárnyal,
Éhségét csillapítja, szeli legét a vitorlájával.
Csillapítom én is, visz hozzád a vágyam,
Éhségét neki, hogy lecsillapítsam.
Látnom kell édesem, most teveled lenni,
A világ zaját fedni, ott csendjében pisszenni.
Most érintő a gondolat, tarkás olyan kósza.
Szajkóz papagájként, a lapjait úgy ossza,
Késztet vele, a vágyamat borzolja,
Varázs ez, rólad szól, aztán szívembe lopja.
Mert ott vagy benne, így tehozzád szólhat,
Játssza játékát, ha nem vagy ott sorvaszt.
Járom az utamat, visz rajta a lábam,
Napjaiban, azt az utat de sokat meg jártam.
Patakként folyó napjai, éveibe csobban,
Mert újabb jön, telítődik a múltban.
A jelenében vágyom, azt az ölelést,
Érhesselek napjaimban, téged az édeskést.
Érinthessen, csak jelent, a perceit feltöltve,
Úgy folyassa múltjába, mindég éltetve.
Legyél csak te édes, mi együtt utazzunk,
Utunkat úgy járjuk, ott csónakot siklassunk.
Megyek az estébe, cipőm koppan benne,
Nem lenne az jó, ha csak a csend érne,
Gondolat kavarog, rólad szól édesem,
Arról az asszonyról, kiről szólhat az életem.
Szerző : FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése