Vers, Csordogálnak le.

                                          Csordogálnak le.
                                          Csordogálnak le, felettünk az évek,
                                          Múló idő ahol vezekelnek.
                                          Gondolatokba vitt tetteket éltethet,
                                          Azoknak a történésükbe, életet illethet.

                                          Úgy vannak ott ahogy elérhették,
                                          Ahogyan a lelket cikizték.
                                          Az elemek játéka ahogy sikeredett,
                                          Érintett tüzével, akár hűvösbe vihetett.

                                          Mert volt úgy, az bizony köddé vált,
                                          Gomolygón a cseppjeibe szállt.
                                          Itatódott, az életnek talaján,
                                          Az idő enyhíthetett, neki a fájdalmán.

                                          Háborgó tengerként érhet az élet,
                                          A tajtéka ami partot érhet.
                                          Mehet szivárványba a porladó vize,
                                          De fény kell, ami éri azt majd kiszínezze.

                                          Életünkre viszi színét az éltető fény,
                                          Festheti úgy érheti az erény.
                                          Lehet ború, mi emberére hat,
                                          Lelke is derülhet, ha az éppen kacagtat.

                                          De ha telepszik is a tett az időbe,
                                          Ne lehetne az a döbbenetbe.
                                          Felszabadult maradna a lélek,
                                          Gyötrődése nem kéne, oda az életnek.
                                          Szerző: FM.

Vers. Ott hol az érzés elhal.

                                          Ott hol az érzés elhal.
                                          Ott hol az érzés elhal, bánata torát ülheti,
                                          Asztalát keserűséggel teríti.
                                          Felrakja arra, a búját a bánatát,
                                          Könnyébe pácolja, ízébe nem hozza varázsát.

                                          A sors emészt falatot, a lelkünkbe rág,
                                          Lőréje savanyú, nincs abba vigasság.
                                          Megfakul a káprázat,
                                          Átokkal van tűzdelve, kárhozat ami vigadhat.

                                          Dalában benne van, él a szomorúság,
                                          Húrok pengésébe, elhal a valóság.
                                          Rajta van a fojtás, keveri a sors,
                                          Ami lelket ér, téged is érhet lehetsz te is társ,

                                          Talán mégsem kellene, ezt így átélni,
                                          Varázsába lehetne azt vinni.
                                          Hagyni kéne élni a szeretetet,
                                          Ízébe pácolni, úgy szervírozni fel  az étkeket.

                                          Másképp érne a dallam, menne lélekbe,
                                          A finom bor vért, vinne pezsgésébe.
                                          Hívhatna húroknak pengése táncba,
                                          Sansza életünknek, már lehetne a transzba.

                                          Ez varászlat lenne, csak szépet éltetne,
                                          Bánata benne, elfeledve lenne.
                                          Érzésre nem halna, nem hozna fájdalmat,
                                          Mosolygó arcon, játszana rajta a káprázat.

                                          Hiszen hol bánat van, az megüli torát,
                                          Bele hozva az élet fintorát.
                                          Nem kellene, soha érintésbe vinni,
                                          Oda vissza játszik, kölcsönösen tud hatni.
                                          Szerző: FM.

Vers. Elegánsan jött meg.

                                           Elegánsan jött meg.
                                           Elegánsan jött meg, az este érkezett,
                                           Fel magára kisestélyit vett.
                                           Hajába fonta az alkony, bíbor szalagját,
                                           Holdnak ezüstje vitte rá, arra csillogását.

                                           De ez nem minden, az ég is cicomázta,
                                           Csillagjait a ruhájára rakta.
                                           Nyakát is lefedte csillogó ékszerrel,
                                           Fényébe ragyogóan, szikrázó üstökössel.

                                           Mert megérkezett, rögtön ténykedett,
                                           Bele világába álomport hintett.
                                           Aztán már minden lenyugodott,
                                           Gondot ringatót el, mit a nappal okozott.

                                           Csendjébe vitte bele lassan a világát,
                                           Mire jött az éj megtette a dolgát.
                                           Hiszen az érkezett,
                                           Csinosan, magára fel fekete frakkot vett.

                                           Fényét halkították kicsikét a holdnak,
                                           Ropták a táncot, össze fonódtak.
                                           Halk zenére altatták aztán a világot,
                                           Meséjébe vitték, az meg hozta az álmot.

                                           Lenyugodhatott minden már ez után,
                                           Így volt varázsa ottan az éjszakán.
                                           Hozta arra rá a hajnal pirkadatát,
                                           Felfrissítette harmatcseppel, éledő táját.

                                           Éledezett az már, hagyva a gondokat,
                                           Napjába már nem hozta azokat.
                                           Ez már egy új nap, új álmot éltethet,
                                           Gondolatot kuszál, gondja így születhet.
                                           Szerző: FM.

Vers egy Angyalhoz. Vágyom az illatot

                                                      Vágyom az illatot.
                                                      Vágyom az illatot, mit parfümöd hagyott,
                                                      Az ajkadról átjövő csókot.
                                                      Édes izét érezhessem a számon,
                                                      Íze neki ha átjön, lehessen rajta az álmon.

                                                      Legyél te benne, ropjad a táncodat.
                                                      Hozzad bele a varázsodat.
                                                      Aztán már én is szárnyalok,
                                                      Vágyak szárnyán nálad, repülve landolók.

                                                      Neked benne lesz ottan a játékod,
                                                      Hiszen örökösen változtatod.
                                                      Így érinthet, egy édes boszorka,
                                                      Lehetsz angyal, vagy netán egy ördög fióka.

                                                      Ó az a játék benne a tüze, az égető.
                                                      A pokloknak kapuját döngető.
                                                      Oly édes ez, benne a kárhozat,
                                                      Mégis kísért egy életen, ott van a káprázat.

                                                      Belőle kijönni, már soha sem lehet,
                                                      Ha nem így van, az tépkedhet.
                                                      Az érzésen van, van ami fojtogat.
                                                      Lelket érint az, mit aztán szép lassan halat.

                                                      Vágyom parfümödnek érintő illatát,
                                                      Az álomnak a mesés bódulatát.
                                                      Ottan benne tégedet.
                                                      Az édes kis boszorkát, ki elbűvöl engemet.
                                                      Szerző: FM.

Vers. Éljük az életet.

                                           Éljük az életet.
                                           Éljük az életet, a küzdelmeset,
                                           Van aki születik érkezett.
                                           Akad olyan is kinek véget ért,
                                           Imánkba fohászkodunk neki a lelkéért.

                                           Érkezünk jövünk a semmiből,
                                           Ízelítőt kapunk élettől.
                                           Szervírozza bele napjaiba,
                                           Neki így lehetnek ízei, változóak abba.

                                           Lehet úgy, ízében ott az édeskés,
                                           Netán epésen kesernyés.
                                           Olyan hangulat függő,
                                           A sors által vezérelt, állandón gördülő.

                                           Megyünk utunkon, rajta haladunk,
                                           Hiszen van élet célunk.
                                           Benne van a küzdelme,
                                           Életünkön tükröződhet, neki az értelme.

                                           Bár érinthet a szenvedély ezután,
                                           Lehet vágya egy másik után.
                                           Mert életünkbe az is benne van,
                                           Hiszen velünk lehet, minden pillanatban.

                                           Fogyasztjuk utunkat, azon haladunk,
                                           Állandóan úton vagyunk.
                                           Öröké érkezünk, ez a létezés,
                                           Útján ha a vég ér, már nincsen érkezés.

                                           Már az ottan, egy másik világ,
                                           Lehet ez, az örök valóság.
                                           Nincs több  érkezés, benne a ború,
                                           Hisz élettelen távozás ez, ami szomorú.
                                           Szerző: FM.

Vers az édeshez. Keresem a szót.

                                         Keresem a szót.
                                         Keresem a szót, valami szépet,
                                         Ami a szívedig elérhet.
                                         Melybe ott van a varázslat,
                                         Olyat ami érzelmileg, tégedet kápráztat.

                                         Ha azt kimondom lelket érinthet,
                                         Aztán már örömmel töltődhet.
                                         Derűjébe bele vihet azután,
                                         Szépíti pírja orcádat, a szónak hallatán.

                                         Imádom azt, ha ott van arcodon,
                                         Túl repit tégedet a bánaton.
                                         Ragyogásba mennek azok a szemek,
                                         Csodálhatom őket, nekem mesélhetnek.

                                         Beszélnek azok, te rólad édesem,
                                         Éledhet bennem így az érzelem.
                                         Szárnyaltat az engem teveled,
                                         Hisz kötődik hozzám, neked az életed.

                                         Lángot táplál szívembe, az égetőn,
                                         Érzem a lényembe, azt pezsdítőn.
                                         Mindenen felül kerekedik, az érzete,
                                         Uralkodhat rajta, a vágyamon képzete.

                                         A szót keresem, mindég a szépet,
                                         Ami megérinthet tégedet.
                                         Lehessen ez így, egy életen át,
                                         Érezhessem én is, szívednek káprázatát.
                                         Szerző: FM.

Vers, Haladunk lassan.

                                             Haladunk lassan.
                                             Haladunk lassan, cipeljük életünknek terhét,
                                             Hely ha letehetnénk neki a nehezét.
                                             De hát vinnünk kell azt örökké magunkkal,
                                             Úgy is, hogy nem kötöttünk alkut a múltunkkal.

                                             Kitalálva így van, mi múlik oda van tárolva,
                                             Részletei neki oda lettek rakva.
                                             Egymásután sorba,
                                             De mégis úgy, azon sose ne eshessen csorba.

                                             Magunkkal visszük, hisz részei életünknek,
                                             Pedig néha fárasztónak tűnnek.
                                             Az ember úgy érzi, ezt már nem is bírja,
                                             Pihen majd megújult erővel, azt a vállára kapja.

                                             Cipeljük, azt hisz keresztként van rajtunk,
                                             Ottan halmozódik lepörgő életünk.
                                             Mennyien ott lehetünk ebben,
                                             Ki a jóságával, akad olyan is ki döbbenetében.

                                             Ahogy változékonyságát, az élet kicifrázta,
                                             Akárhogyan is van, de ott a káprázata.
                                             Az mi rossz volt, a szép közt elmosódik,
                                             Ha mégis tükröződik, az már lényegtelené válik.

                                             Így élünk mi, a vállunkon életünk terhével,
                                             Érzésébe vetekszik a háborgó tengerrel.
                                             Jelen léte neki pörgő, vagy lenyugtat.
                                             Bár múló időben ott, az már sorsokat takargat.
                                             Szerző: FM.