Ott hol az érzés elhal, bánata torát ülheti,
Asztalát keserűséggel teríti.
Felrakja arra, a búját a bánatát,
Könnyébe pácolja, ízébe nem hozza varázsát.
A sors emészt falatot, a lelkünkbe rág,
Lőréje savanyú, nincs abba vigasság.
Megfakul a káprázat,
Átokkal van tűzdelve, kárhozat ami vigadhat.
Dalában benne van, él a szomorúság,
Húrok pengésébe, elhal a valóság.
Rajta van a fojtás, keveri a sors,
Ami lelket ér, téged is érhet lehetsz te is társ,
Talán mégsem kellene, ezt így átélni,
Varázsába lehetne azt vinni.
Hagyni kéne élni a szeretetet,
Ízébe pácolni, úgy szervírozni fel az étkeket.
Másképp érne a dallam, menne lélekbe,
A finom bor vért, vinne pezsgésébe.
Hívhatna húroknak pengése táncba,
Sansza életünknek, már lehetne a transzba.
Ez varászlat lenne, csak szépet éltetne,
Bánata benne, elfeledve lenne.
Érzésre nem halna, nem hozna fájdalmat,
Mosolygó arcon, játszana rajta a káprázat.
Hiszen hol bánat van, az megüli torát,
Bele hozva az élet fintorát.
Nem kellene, soha érintésbe vinni,
Oda vissza játszik, kölcsönösen tud hatni.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése