Haladunk lassan, cipeljük életünknek terhét,
Hely ha letehetnénk neki a nehezét.
De hát vinnünk kell azt örökké magunkkal,
Úgy is, hogy nem kötöttünk alkut a múltunkkal.
Kitalálva így van, mi múlik oda van tárolva,
Részletei neki oda lettek rakva.
Egymásután sorba,
De mégis úgy, azon sose ne eshessen csorba.
Magunkkal visszük, hisz részei életünknek,
Pedig néha fárasztónak tűnnek.
Az ember úgy érzi, ezt már nem is bírja,
Pihen majd megújult erővel, azt a vállára kapja.
Cipeljük, azt hisz keresztként van rajtunk,
Ottan halmozódik lepörgő életünk.
Mennyien ott lehetünk ebben,
Ki a jóságával, akad olyan is ki döbbenetében.
Ahogy változékonyságát, az élet kicifrázta,
Akárhogyan is van, de ott a káprázata.
Az mi rossz volt, a szép közt elmosódik,
Ha mégis tükröződik, az már lényegtelené válik.
Így élünk mi, a vállunkon életünk terhével,
Érzésébe vetekszik a háborgó tengerrel.
Jelen léte neki pörgő, vagy lenyugtat.
Bár múló időben ott, az már sorsokat takargat.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése