Nem az minek látszik, szögletessé válik,
Már megint formálódik.
Gömbé alakul, az emelkedik fel,
Kicsit lebeg, majd gyorsulva a semmibe tűnik el.
De aztán újra itt van, alakot vált megint,
Fénye rettenetesen erős amit hint.
Nem látok már semmit mostan,
Vakon vagyok, mint a csillagtalan éj ez olyan.
Hang érint meg, miből semmit nem értek,
Közbe felfogom ezek űrlények.
Talán ülők, tűnődök az érzésekbe,
De mégsem, fura mert hát lebegek a semmibe.
Hozzám kezek érnek, jaj olyan hidegek,
Köröttem csupa szürke lények.
Mondják ők közben,
Csak fülelek, őrült pillanatok mibe szenvedek.
Ezek meg szövegelnek, a testem piszkálják,
Szavaikat egymásnak sipítják.
Istenem te drága, hát fogságba vagyok,
Űrhajón, fantasztikus a sebessége, rajta utazok.
Már aztán az érdeklődés szűnik lassan,
Itten vagyok velük, ej de tikkadtan.
Testem érzéstelen, minden oly fura,
Netán vissza hoznak, most a földet látom újra.
Á egy pici zökkenés, véget ért a vendégség,
Kitettek, nézek utánuk, este van sötétség,
Borzongok, lebeg a tárgy alakot vált,
Újra eltűnt, érintésük testemen foltba avanzsált.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése