Pörög le az életünk, mi már csak így élhetünk,
Ott van benne a kételyünk.
Árnyként kísérhet minket,
Kígyóként mereszt szemet, babonázva az életet.
Gerjesztve a végzetet, ami aztán lesújthat,
Benne van az ámulat.
De kettősségét élteti,
Ami szép azt temeti, közbe a rosszat gerjeszti.
Épp úgy mint az édenben, itten is kísérthet,
Az lábunkról levehet.
Padlót fogathat velünk,
Az úgy jó ha felemel, hangolva van a képzetünk.
Ezt érezni lehet, mégis minekünk az kell,
Ismerkedhetünk a kuszált életünkkel.
Szeszélye így, bárkinek ott lehet.
Bele a kedvébe vihet, vagy töltődhet a gyűlölet.
Ilyen lenne a szenvedély, benne a kettősség,
Az édenből jött örökség.
Kígyóként szuggerálva, emberére hat,
Megérintheti a végzetet, mert vele az parolázgat.
Ezt így mégse kellene, béke hogy is lehetne,
Kísértés ha nem lenne.
Más lehetne életünk,
Ha nem lenne kételye, azt nem téphetné végzete.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése