Van nap, mikor minden érdektelen,
Éri az unalom, mely oly lélektelen.
Az embernek olyan az érzete,
Mintha neki akaratát, fojtaná végzete.
Nyomása, mi fullasztó az emberen,
Komorságba megy a képzeten.
Mert ködbe száll az elán,
Napján rajta a homály, az fedi ezután.
Ez tétlenségébe visz így engemet,
Emészt, rombolja énemet.
Élni úgy szeretem a napomat,
Ha jön, jó kedvébe érjen az alkonyat.
Akkor másabb elviselni az érzetet,
Ha öröm ötvözi, a tettet.
Merni tenni kell, mindég csinálni,
Másabb az érzése, élmény így fáradni.
Estéjében vinni bele, az nyugtasson,
Az emberre, úgy hathasson.
Értelme ennek a napnak is volt,
Amit az idő, azután bele az estébe tolt.
Őrjítő ha napomnak, nincs vigasza,
Lefedi a sorsomnak panasza.
Állapot ez, benne a bánata,
Olyan nem szeretem, nincsen káprázata.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése