Akadnak, még vannak kurta kocsmák,
Melyek a falu végét feldobassák.
De valahogy, mégsem olyanok,
Ott nem munkálkodnak már cimbalmosok.
Mert ha be téved oda egy, egy vendég,
Le nem ülne, siet az mindég.
Csendje borul, így a kocsmájára,
Ki mégis marad az, adja fejét a búsulásra.
Iszik csendesen, tölteti az a poharát,
Fújtja részegségébe bele a bánatát.
Bezzeg régen ez is másként volt,
Akadt ottan cimbalom, a hegedű is szólt.
Rá hatott aztán az, a bánatos embere,
Nyomást gyakorolt a szenvedélyre.
A nóta bánatot oldozót,
Attól az emberének a vére, felforrósodott.
A kocsma hangos volt, fűst járta azt át,
Embere magával vitte a pipáját.
Még pihent a zenész muzsikája,
Ital került poharába, éghetett neki a pipája.
Régen így is lehetett, bánatot feloldozni,
Emberét nem hagyva magára maradni.
Mert a lélek úgy él, ha karba tartják,
Akaratai a szívét, újra nőjéért dobbantsák.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése