Vers. Néha jó esően ér.

                                         Néha jó esően ér.
                                         Néha jó esően ér, ha érint a magány,
                                         Vágyja a lélek, ne érje csak árny.
                                         Lehessen az üresség vele,
                                         Tisztul le az érzete, már nincsen úgy tele.

                                         De az lassan, szenvedésbe megyen,
                                         Keresi az a fogást rajta a lelken.
                                         Ettől így a vágy van gerjesztve,
                                         Szeretetért eseng, sajog az ember szíve.

                                         A ki utat keresi, társaságra vágyva,
                                         Újra él a lélek arra rá találva.
                                         Megérinthet a lelkeknek sodrása,
                                         Olyan lehúzó az, ha ott van sóvárgása.

                                         Az ember ilyen, szeretve sajnálgat,
                                         Magányára szeretet találhat.
                                         Élesztve a vágyat, a másik után,
                                         Űrt kitöltve, erőt vesz embere bánatán.

                                         Örökös kísértő szívódás, ez csupán,
                                         Sorsnak a játéka az ember útján.
                                         Kiégetten táplálja a talányt,
                                         Azután az vágyat altat, az érez hiányt.

                                         Múló életünkbe érinthet a viszály,
                                         Szívre hathat aztán az aggály.
                                         Magányt vágy, az ember vívódik,
                                         Ez is állapot, hiszen a szeretetre vágyik.
                                         Szerző: FM.

Vers, egy tüneményhez. Az éjjelekben.

                                         Az éjjelekben.
                                         Az éjjelekben, ott vagy az álmomon,
                                         Mint egy harcos amazon.
                                         Csatát nyerünk, győzelemre visszük,
                                         A diadal zászlaját, már ketten lengessük.

                                         Éj a birodalmunk, ezüsttel színezet,
                                         Gazdagsága sötétségbe rejtett.
                                         Megcsillanva fényébe megyen át,
                                         Te az édes démon, hozod a varázslatát.

                                         Azok az éjszakák meséjükbe visznek,
                                         Karjai közt egy édes kis ördögnek.
                                         Átjár forrósága, a bűvös pokolnak,
                                         Hagyom magam, pillanata csábításainak.

                                         Éjszakák múlnak, megérintesz benne,
                                         Zúduló álmomnak ez a része lenne.
                                         Netán a vágyam lenne esztelen,
                                         Játéka ez a sorsnak, ami sose lehetetlen.

                                         Akár hogyan is van, része életemnek,
                                         Érkezését várom a tüneménynek.
                                         Éjszakák mennek így pirkadásba,
                                         Mint az illat foszlik, a május éjszakában.

                                         Elillan, de marad neki a káprázata,
                                         Virág illatként, ér bódulata.
                                         Szeretnék sok ilyen éjszakát,
                                         Az amazont, aki éleszti a vágyak játékát.
                                         Szerző: FM.

Vers. Élve az életem.

                                                    Élve az életem.
                                                    Élve az életem, napjaim múlatóm,
                                                    Árnyai kísértenek a múltamon.
                                                    Az évekbe ahogy benne vannak,
                                                    Ha megpihenek azok magukkal ragadnak.

                                                    Átértékelem azt, majd újra éledek,
                                                    Közbe már a jövőn merengek.
                                                    Rám rakta múltam az éveket,
                                                    Idősödők, évek pörögnek a fejem felett.

                                                    Elmerengek mi jöhet még ezután,
                                                    Érzem én az erőm már fogytán.
                                                    Ha így akarja a sorsom,
                                                    Testemet görbebotomon támaszthatom.

                                                    Utóvégre, mint minden ez is állapot,
                                                    Amit az emberre az élet rárakott.
                                                    Reszkető kezemmel támaszkodok,
                                                    Lábaimon a remegőn, én így is haladok.

                                                    Menni kell örökkön, járni az utat,
                                                    Amit az embernek a sorsa mutat.
                                                    Az érkező napokat múlatva,
                                                    Várva az újakat, velük a múltat hizlalva.

                                                    Ilyen az élet, érintget az minket,
                                                    Hozva a szenvedéseket.
                                                    Akár repíthet mesés percei között,
                                                    Rakja az időt órába, az ember feje fölött.

                                                    Az elmúlás benne, ahogy haladok,
                                                    Fejet hajtok a múltnak bókolok.
                                                    Mennyi állapot, rakodik ehhez,
                                                    Utazás ez, érkezés a többi lélekkelhez.
                                                    Szerző: FM.

Vers. Álmodta Emese.

                                         Álmodta Emese.
                                         Álmodta Emese, turul madár szárnyalt,
                                         Magzatát vezette aki hazát foglalt.
                                         Neki álma aztán beteljesedett,
                                         Ügyek vezér fia Álmos, ki új hazát kereset.

                                         Mutatva az utat turul madár szárnyalt,
                                         Követte hét vezér, Etelközbe leszállt.
                                         A vezérek is megpihentek,
                                         Egységre esküdve, vérszerződést kötöttek.

                                         Pihenten a turul is, újra szárnyra kapott,
                                         Vereckei hágón érték a Kárpátokot.
                                         Új hazába jöttek, selymes füvet értek,
                                         Az is volt, jószágaiknak lett egy életre étek.

                                         A turul se szárnyalt tovább, leszállott,
                                         De hozott egy megvalósult álmot.
                                         Országot, Álmos megvetette lábát,
                                         Azután Árpád éltetett egy újabb dinasztiát.

                                         Taksonyt, a Gézát majd annak fiát,
                                         Szent Istvánt, a Magyarok királyát.
                                         Az Állam alapítót, a legnagyobb Magyart,
                                         Aki összefogta népét, mert országot akart.

                                         Az álomból így lehetett, egy örök valóság,
                                         Ellenség akarta, ármánykodás, válság.
                                         De e nemzet túl élte, élhetett életet,
                                         Átvészelte, a hősei táplálják örökké a hitet.
                                         Szerző: FM.

Vers. Utazunk.

                                               Utazunk.
                                               Utazunk mert hisz, utasok vagyunk,
                                               Közlik hangszórón amit hallgatunk.
                                               Vágánya a második, vonat érkezik,
                                               Cipelem a pakkot, érkezik lassít fékezik.

                                               Cseréljük a helyet, vannak érkezők,
                                               Vannak tovább menők.
                                               Vagyunk mi is akik rá felszállunk,
                                               Ebből áll az életünk, feszt úton vagyunk.

                                               Lassan aztán, de indul az a vonat,
                                               Jelző mutatja a szabad utat.
                                               Fogynak a térközök, velük állomás,
                                               Elmaradnak ők, változik így a látomás.

                                               Haladunk a célunk felé, oda érkezünk,
                                               Van közbe, mi együtt időzünk.
                                               Marad a szívünkbe benne neki karca,
                                               Indulunk tovább, sorsunknak ez sansza.

                                               Ahol váltó tereli kereke nyekereg,
                                               A vonat ahogy rajta tekereg.
                                               Aztán már ha futhat egyenesbe,
                                               Az emberre nem hat, rá már érzésébe.

                                               Van az, hogy meg kell kapaszkodni,
                                               Ha az ember nem akar borulni.
                                               Tekergése hulláma, ránk hathat,
                                               Ha úgy akarja bizony padlót is fogathat.

                                               Telik az utunk, visz minket vonatunk.
                                               Leszállnak, van akik maradunk.
                                               Örökké lesznek, ők is felszállnak,
                                               Mind célba érünk, ez játéka sorsunknak.
                                               Szerző : FM.

Vers. Elvagyok.

                                                   Elvagyok.
                                                   Elvagyok, néha merengek az életen,
                                                   A képzeten, tárul elém képeken.
                                                   Érinthet örökön a végzetem,
                                                   Rakodik a napokon, forgassa az érzetem,

                                                   Rakja oldalait, mert hát van neki,
                                                   Azt flegmán oda löki.
                                                   Mikor milyennel formázza az életet,
                                                   Ha jó hagyján, de van neki a keseredett.

                                                   Amelyikből neki kiszorul a vigasza,
                                                   Búbánat az, nincs semmi sansza.
                                                   Hal a lélek, a szív is borul,
                                                   Megcsordult könnyben, fájdalom szorul.

                                                   Azután lassan fordul, az kimozdul,
                                                   A végzeten a jó zúdul.
                                                   Így már másabb ez azért,
                                                   Nem fojtó, a súlya boldogságba mért.

                                                   Napok múlnak, ó éltető vigaszok,
                                                   Mégis lehet abba bánat az ok.
                                                   Változó él benne a szenvedély,
                                                   Ha bánatba mén, úgy azért az kevély.

                                                   Itten elvagyok, pörög le az életem,
                                                   Van úgy, hogy magamat temetem.
                                                   Azután már érint a fény megint,
                                                   Sorsom játéka, örökké keveri a színt.
                                                   Szerző : FM.

Vers. Mert a tegnapnak.

                                         Mert a tegnapnak.
                                         Mert a tegnapnak, a ma lehet holnapja,
                                         Így lehet a holnapnak tegnapja.
                                         Jöhet egy újabb nap mindég,
                                         Fedi éjjelével a nappalait, mindég le az ég.

                                         Éjszakába megy, újra kezdődhessen,
                                         A tegnapból újabb nap lehessen.
                                         Pörögve így a nap jön a másik után,
                                         Tegnap, meg azelőtt, de a holnap is talán.

                                         Azok telnek, múlnak ki, hogy éli át,
                                         Értékelheti ki mának, a tegnapját.
                                         Lehet varázsa, de rosszba is mehet,
                                         Az emberre így más, más hatással lehet.

                                         Maradandón átmegy a holnapba,
                                         Kísér utunkon, benne a múltba.
                                         A tegnapot, a tegnap ellőtőt,
                                         Görgeti útján, állandóan embere előtt.

                                         Akadály ha rosszat, jó ha jót éltet,
                                         Lehúz, netán feldobhat életet.
                                         Mert benne a holnapban,
                                         Életünkbe kísért, tegnapja lankadatlan.
                                      
                                         Benne lesz a múltba, pörgeti a képet,
                                         A tegnapot, mert azért az élet.
                                         Megy lassan pörög bele az évekbe,
                                         De tükröződik vissza, mába a jövőbe.
                                         Szerző: FM.