Néha jó esően ér, ha érint a magány,
Vágyja a lélek, ne érje csak árny.
Lehessen az üresség vele,
Tisztul le az érzete, már nincsen úgy tele.
De az lassan, szenvedésbe megyen,
Keresi az a fogást rajta a lelken.
Ettől így a vágy van gerjesztve,
Szeretetért eseng, sajog az ember szíve.
A ki utat keresi, társaságra vágyva,
Újra él a lélek arra rá találva.
Megérinthet a lelkeknek sodrása,
Olyan lehúzó az, ha ott van sóvárgása.
Az ember ilyen, szeretve sajnálgat,
Magányára szeretet találhat.
Élesztve a vágyat, a másik után,
Űrt kitöltve, erőt vesz embere bánatán.
Örökös kísértő szívódás, ez csupán,
Sorsnak a játéka az ember útján.
Kiégetten táplálja a talányt,
Azután az vágyat altat, az érez hiányt.
Múló életünkbe érinthet a viszály,
Szívre hathat aztán az aggály.
Magányt vágy, az ember vívódik,
Ez is állapot, hiszen a szeretetre vágyik.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése