Leszállt az est, az érkezett csendesen,
A nap ült a horizonton füstösen.
Lassan alá a semmibe bukott,
A sötétségbe az alkony bele burkolódzott.
Csillaglámpásai egének ragyogtak,
Utat haza már azok mutattak.
Mint a jó vándor caplattam,
Így a kedveshez, az estebe, úton voltam.
Mert a vágynak ellenállni nem lehet,
Lelket tőr, ha embere nem mehet.
Nem tehet ellenne, viszi a lépte,
Menni kell, hiszen az ember nem remete.
Ott lenni veled, már azért másabb,
Éjében a fény káprázatosabb.
Bele hozod te is ragyogásod,
Susogó szavakban, van lelki vonzásod.
Tűz van szemedben, lelkedből tükröz,
Töri a sötétet, amit hold ezüstöz.
Melegét érzem, karjaidba omlok,
Nyugszik a lélek, ahogyan itthon vagyok.
Az otthon az, ahol miránk várnak,
Értelmet ad az a nappaloknak.
Nem megy a vágya sóvárgásba,
Ha embere pihenhet, asszonya karjába.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése