Elvagyok, néha merengek az életen,
A képzeten, tárul elém képeken.
Érinthet örökön a végzetem,
Rakodik a napokon, forgassa az érzetem,
Rakja oldalait, mert hát van neki,
Azt flegmán oda löki.
Mikor milyennel formázza az életet,
Ha jó hagyján, de van neki a keseredett.
Amelyikből neki kiszorul a vigasza,
Búbánat az, nincs semmi sansza.
Hal a lélek, a szív is borul,
Megcsordult könnyben, fájdalom szorul.
Azután lassan fordul, az kimozdul,
A végzeten a jó zúdul.
Így már másabb ez azért,
Nem fojtó, a súlya boldogságba mért.
Napok múlnak, ó éltető vigaszok,
Mégis lehet abba bánat az ok.
Változó él benne a szenvedély,
Ha bánatba mén, úgy azért az kevély.
Itten elvagyok, pörög le az életem,
Van úgy, hogy magamat temetem.
Azután már érint a fény megint,
Sorsom játéka, örökké keveri a színt.
Szerző : FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése