A remény, amibe kapaszkodni lehet,
Ha a bal sors felül kerekedett.
Ott netán már a kötelék szakad,
Már csak ő az, aki még mivelünk marad.
Lehet oly pici, mint egy szalma szál,
Mégis buzdít, hogy kapaszkodjál.
Kínálkozik ereszti gyökerét,
A sorban útólsó, de ő ki nyújtja a kezét.
Picike fénysugár, de ő mindég elérhet,
Akaratot buzdít, vele élhető életet.
Veszi azt a vigaszába bele,
Nem marad, az ember élete búval tele.
Rakja sorsunk, miránk a tüskéket,
Szedegeti a remény le őket.
Mennyi, mennyi bánat,
Ólálkodva ők, de vetik meg ágyukat.
Mi padlót fogunk, rajta elterülünk,
Kisérthet a lehúzott életünk.
Bánatunkkal vegyülünk mi itten,
Lelket érintő könny, pörög szemeinken.
Hiszen ez az élet, hozhatja a rosszat,
Sajnos élteti a problémákat.
Persze a reményt is, az meg a hitet,
Kezet nyújt a remény, hite akaratot éltet.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése