Még várat magára, a kikelet,
Aludva éli át a telet.
Álmodva benne az álmait,
Tél végén, majd bontja az szirmait.
Nem örökös véget ér a tél,
Akkor természet újra él.
Rügyei levelet bontanak,
Ahol a bimbóik, virágba borulnak.
Színeikkel díszítik a tavaszt,
Az áprilist a ravaszt.
Abba éled, ott a bolondság,
Hisz szeszélyebe rejlik a turpiság.
Még az hideg, amit néha kever,
Ami azért romjaiba hever.
Ibolya illatban megy át a világ,
Színeibe pompázik, a millió virág.
Köröttük rovarok zsonganak,
Aztán már ők halnak.
Petéikbe lesz benne az élet.
Generációt, majd ő újabbat éltet.
Ilyen az élet örökös kikelet,
Körforgásba tartja a lét.
Altat, pihentet, de ott a halál,
Éltet az élet, ösztöne magára talál.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése