Utamon, ahogyan elhaladok, megyek,
Azt veszem észre, megpihenek.
Ott kezet fogok a sorsommal,
Eljátszadozok a gondolataimmal.
Újra élhetem azt, ami szépet kaptam,
Eddig ameddig eljutottam.
Neki ezért köszönetem,
Hiszen lefedte ő, a csüggedésem.
Láthattam neki a szebbik oldalát,
Fénybe vitte az életnek színpadát.
Díszletek között, utamon terelt,
Csüggedéseimből mindég felemelt.
Úgy lehetek az életemnek színpadán,
Csodálkozhatok fényén a rivaldán.
Kiemeli az deszkáinak díszleteit,
Így érezhetjük mi, egymás érintésit.
Átjöhet, fényként érint, körbe vehet,
Új barátként, vagy feledett arc lehet.
Kirakodik az, mozaikja összeáll,
Gyönyörű képével, életet így traktál.
Mindég érhetek felém nyújtott kezet,
Köszönöm sorsom teneked ezeket.
Érintések, egy bók, köszönés netán,
Nélküle elveszne embere, élete útján.
Istenem, a sors ezt miért is engedné,
Magánya a lelket padlóra vihetné.
Volt, hogy én is padlót fogtam,
Érintett a kéz, mindég felállhattam.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése