Vers, az édeshez. Ébredtem reggel.

                                         Ébredtem reggel.
                                         Ébredtem reggel, érintett a hajnal,
                                         Simogatón a lágy napsugárral.
                                         Arannyal az a tájat lefedte,
                                         Egy, egy madár bele a dalát énekelte.

                                         Érzésnek sem rossz így ébredni,
                                         Tegnapját az éjszakába hagyni.
                                         Kelni fel vidáman a hajnalba,
                                         Életerővel telten, benne egy új napba.

                                         Álmot dédelgetve, ott az édeset,
                                         Akaraterővel töltött képzetet.
                                         Bele vinni a napomba,
                                         Az angyalt aki megérint a pillanatba.

                                         Magával ragad ő, ó az káprázat,
                                         Szépségével érint a kárhozat.
                                         Mennyi a kín, ami oly mesés,
                                         Keserűségével, az mégis édeskés.

                                         Utamon kísérsz, a kezedet fogom,
                                         Ha a sors így hozta én is akarom.
                                         Imádom azt, ha ottan lehetsz,
                                         Csillagként fénnyel, estékben érhetsz.

                                         Aztán az éjszaka, egy új napba terel,
                                         Érinthet reggele, a jó kedvével.
                                         Napjaiban neki rójuk az utat,
                                         Ahol te vagy magad, a bódító kábulat.
                                         Szerző: FM.

Vers a kedveshez. Leszállt az est.

                                                Leszállt az est.
                                                Leszállt az est, az érkezett csendesen,
                                                A nap ült a horizonton füstösen.
                                                Lassan alá a semmibe bukott,
                                                A sötétségbe az alkony bele burkolódzott.

                                                Csillaglámpásai egének ragyogtak,
                                                Utat haza már azok mutattak.
                                                Mint a jó vándor caplattam,
                                                Így a kedveshez, az estebe, úton voltam.

                                                Mert a vágynak ellenállni nem lehet,
                                                Lelket tőr, ha embere nem mehet.
                                                Nem tehet ellenne, viszi a lépte,
                                                Menni kell, hiszen az ember nem remete.

                                                Ott lenni veled, már azért másabb,
                                                Éjében a fény káprázatosabb.
                                                Bele hozod te is ragyogásod,
                                                Susogó szavakban, van lelki vonzásod.

                                                Tűz van szemedben, lelkedből tükröz,
                                                Töri a sötétet, amit hold ezüstöz.
                                                Melegét érzem, karjaidba omlok,
                                                Nyugszik a lélek, ahogyan itthon vagyok.

                                                Az otthon az, ahol miránk várnak,
                                                Értelmet ad az a nappaloknak.
                                                Nem megy a vágya sóvárgásba,
                                                Ha embere pihenhet, asszonya karjába.
                                                Szerző: FM.

Vers. Nézem a filmet.

                                          Nézem a filmet.
                                          Nézem a filmet, a tévét tombol a halál,
                                          Aki azt ossza, maga a Szegál.
                                          Bűnözőket hajszol a fene gyerek,
                                          Csak lesek, jöhetnek a szemetesek.
                                          Azt a golyó záport, röpködnek azok,
                                          Dolgozhatnak majd a hulla szállítók.
                                          Mert van szenny, az azért akad,
                                          Ilyen a világ, az ember szíve szakad.
                                          Itt minden a pénz körül forog,
                                          Van kinek mind kéne, ez milyen dolog.
                                          Tapad a vér hozzá átok ül azon,
                                          Tisztességtelen mosott a vagyon.
                                          Nagyapák osszák ott a szerepet,
                                          Nincs innen ki út, lépni sem lehet.
                                          Csak a halál van ami szertelen,
                                          Banda háború, más banda ellen.
                                          Embert rabolnak, pénzért kreálnak,
                                          Mindenre képesek még zsarolhatnak.
                                          A filmekben persze minden megeshet,
                                          Győzedelmeskedhet a jó a rossza felett.
                                          Bár a valóság is ilyenbe mehetne,
                                          Ami rossz, az emberséges lenne.
                                          Az így itten sohasem nem lesz,
                                          Bűnnel szerzett pénz, az mindég is lesz.
                                          Vannak emberek aki erre tesz,
                                          Úgy építi bűnbe, a mesés birodalmát.
                                          Átmossa aztán, szentnek érzi magát,
                                          Ilyen a világ, azt lefedi a szemét,
                                          Kellenek hősök, törjék az ilyenek karrierét.
                                          Szerző: FM.

Vers, az édeshez. Úgy mennék én oda.

                                          Úgy mennék én oda.
                                          Úgy mennék én oda, ahol kék a lég,
                                          Napnak a fényétől szikrázó az ég.
                                          Ami csak addig tartja a borút,
                                          Még rá a szivárvány nem fon koszorút.

                                          Oda ahol a nyár, véget sosem érhet,
                                          Ahol langyos szellő a lehelet.
                                          Ami édesemnek suttogja nevét,
                                          Ott a szikla porlasztja, a tenger vizét.

                                          Vinnélek magammal kedves tégedet,
                                          Nyárba burkolnánk a végzetet.
                                          A képzetet együtt éltetnénk,
                                          Csillagos ég alatt, ketten lehetnénk.

                                          Hallgatnánk a tengernek morgását,
                                          Sziréneknek panaszos sírását.
                                          Gonoszságuk ránk nem hathatna,
                                          A szerelmünk élne, az soha se halna.

                                          Vágyom a nyár, imádott melegét,
                                          Az érintő kezet, csak a tiedét.
                                          A napfényt, a bűvös éjszakát,
                                          Neked édesem, szemed káprázatát.

                                          Mennék oda, ahol tombol a nyár,
                                          Ahol egy édes a szívébe zár.
                                          Susogó pálmafa, bontaná a neszt,
                                          Közben oszlatnád, édesen a stresszt.
                                          Szerző: FM.

Vers. Az ember élete.

                                         Az ember élete.
                                         Az ember élete, örökös komédiázás,
                                         Játékában ott van a változás.
                                         Mozgassa az idő, a kép formálódik
                                         Változik a színpad, a kelléke már másik.

                                         Az időt múlassuk, az élet színpadán,
                                         Állandóan ott lehetünk a próbán.
                                         Az élet formázza, csiszolja emberét,
                                         Tudatában építi, meg formázza a léttét.

                                         A sors írja közben a forgató könyvet,
                                         Van, hogy átformázza a részleteket.
                                         Pörög a sínen, úgy érezzük minden,
                                         Neki nem jó van így, alakít a díszleten.

                                         A szerepet másképp kell játszani,
                                         Fényét neki sötétbe kell vinni.
                                         Maszkot kap a bú, az is éledjen,
                                         Lehessen a sikoly, a könnye peregjen.

                                         Így az élet az, mindég változik,
                                         A fénylő napra, pára rakodik.
                                         Ködös a táj, amibe keresgélünk,
                                         A szirten vagyunk, közben zuhanunk.

                                         Színpadon töltjük mi az életünket,
                                         Szerepek közt, érünk díszleteket.                               
                                         Van egyszerű, ami nagyon szép,
                                         Ott a művi sokban, az ami lelkeket tép.
                                         Szerző: FM.

Vers, Úgy tartják mondák.

                                        Úgy tartják.
                                        Úgy tartják a mondák, Zsuzsa napján,
                                        Februárnak majd ezen a táján.
                                        A kis pacsirták, énekükbe viszik,
                                        Ha megszólalnak, akkor tavasz közeledik.

                                        Ideér már lassan majd a kikelet,
                                        Győzködi a telet.
                                        Nem fér az már ide, fogy ereje annak,
                                        Adja a helyét át, a mese szép tavasznak.

                                        Éledjen a természet, nyitja ki szemeit,
                                        Pattogtatja ki az ágakon rügyeit.
                                        Smaragdját tegye rá a tájára,
                                        Ahol nyílóvirágnak, lepke száll szárára.

                                       Levelei fáknak, majd fészket takarnak,
                                       Otthonukat a kicsi madaraknak.
                                       Fiókákat ringathatnak az ágak,
                                       Fehér virágai között, a lombos akácnak.

                                       Ágai alá, majd csillárként csüngenek,
                                       Gyönyörű tájának a díszei lesznek.
                                       Mennyi a szín ami pompázhat,
                                       Érkező tavaszban, millió virág illatozhat.

                                       Váltja természet, emlék marad a tél,
                                       Szél zenéli a természet él.
                                       Újul mindég, vannak benne szépek,
                                       Színeiben változhat, mások már a képek.
                                       Szerző: FM.

Vers az édeshez. Imádom azt.

                                         Imádom azt.
                                         Imádom azt, ha szavaid hallhatóm,
                                         Ha hallom attól szebb a napom.
                                         Deríti az mindég a kedvemet,
                                         Így teszed te széppé múló életemet.

                                         Átjön a szeretet, amire vágyom,
                                         Közelséged mindég akarom.
                                         Veled lenni, örökön veled,
                                         Érjen a csillagoktól, ragyogó eged.

                                         Ott lenni aztán, a fellegek felett,
                                         Fénytől legyen rajta ötvözet.
                                         Lehessél te, az magad,
                                         Érintse a testemet, fénylő sugarad.

                                         Szeretném ha mindég így lehetne,
                                         Életem szeretettel töltődne.
                                         Karjaidnak vágyom ölelését,
                                         Szívednek ha lehet teljes szeretetét.

                                         Nem kérek, többet a sorstól,
                                         Ki ne fogyjak az álomból.
                                         Benne az illúzió édes te legyél,
                                         Érintő fényed, káprázatával érjél.

                                         Szavaid varázsa fedje életem,
                                         Istenem ennyi a kérésem.
                                         Hagyd ezt mindég így lehessen,
                                         Semmi ne nőjön felül, a szereteten.
                                         Szerző: FM.




 

Vers. Néha jó esően ér.

                                         Néha jó esően ér.
                                         Néha jó esően ér, ha érint a magány,
                                         Vágyja a lélek, ne érje csak árny.
                                         Lehessen az üresség vele,
                                         Tisztul le az érzete, már nincsen úgy tele.

                                         De az lassan, szenvedésbe megyen,
                                         Keresi az a fogást rajta a lelken.
                                         Ettől így a vágy van gerjesztve,
                                         Szeretetért eseng, sajog az ember szíve.

                                         A ki utat keresi, társaságra vágyva,
                                         Újra él a lélek arra rá találva.
                                         Megérinthet a lelkeknek sodrása,
                                         Olyan lehúzó az, ha ott van sóvárgása.

                                         Az ember ilyen, szeretve sajnálgat,
                                         Magányára szeretet találhat.
                                         Élesztve a vágyat, a másik után,
                                         Űrt kitöltve, erőt vesz embere bánatán.

                                         Örökös kísértő szívódás, ez csupán,
                                         Sorsnak a játéka az ember útján.
                                         Kiégetten táplálja a talányt,
                                         Azután az vágyat altat, az érez hiányt.

                                         Múló életünkbe érinthet a viszály,
                                         Szívre hathat aztán az aggály.
                                         Magányt vágy, az ember vívódik,
                                         Ez is állapot, hiszen a szeretetre vágyik.
                                         Szerző: FM.

Vers, egy tüneményhez. Az éjjelekben.

                                         Az éjjelekben.
                                         Az éjjelekben, ott vagy az álmomon,
                                         Mint egy harcos amazon.
                                         Csatát nyerünk, győzelemre visszük,
                                         A diadal zászlaját, már ketten lengessük.

                                         Éj a birodalmunk, ezüsttel színezet,
                                         Gazdagsága sötétségbe rejtett.
                                         Megcsillanva fényébe megyen át,
                                         Te az édes démon, hozod a varázslatát.

                                         Azok az éjszakák meséjükbe visznek,
                                         Karjai közt egy édes kis ördögnek.
                                         Átjár forrósága, a bűvös pokolnak,
                                         Hagyom magam, pillanata csábításainak.

                                         Éjszakák múlnak, megérintesz benne,
                                         Zúduló álmomnak ez a része lenne.
                                         Netán a vágyam lenne esztelen,
                                         Játéka ez a sorsnak, ami sose lehetetlen.

                                         Akár hogyan is van, része életemnek,
                                         Érkezését várom a tüneménynek.
                                         Éjszakák mennek így pirkadásba,
                                         Mint az illat foszlik, a május éjszakában.

                                         Elillan, de marad neki a káprázata,
                                         Virág illatként, ér bódulata.
                                         Szeretnék sok ilyen éjszakát,
                                         Az amazont, aki éleszti a vágyak játékát.
                                         Szerző: FM.