Vers, a kedveshez. Lehunyom szememet.

                                        Lehunyom szememet.
                                        Lehunyom szememet, szép orcád látom,
                                        Ezt a látomást, mindég úgy imádom.
                                        Játszik az érzés, az megérint engemet,
                                        Varázsod dobogtassa nékem a szívemet.

                                        Elragadva engem, visz már hozzád aztán,
                                        Ott lehetek veled estédnek alkonyán.
                                        Értelmét adod te az édes életnek,
                                        Simítását érzem a bársonyos kezednek.

                                        Leheleted hallom ez oly jó érzés nékem,
                                        Aztán a csendben, már a szemeid nézem.
                                        Vélem vagy te drágám teljes valóságba,
                                        Ott lehetek veled a varázsod mámorába.

                                        Gyertya fényes estnek, őrült kábulatában,
                                        Egy gyönyörű hölgy bűvös vonzatában.
                                        Hol halkan szóló zene tölti be a terét,
                                        Csupán azért csak, hogy emelje csendjét.

                                        A pisszenés benne, ne törhesse varázsát,
                                        Hagyja, éltesse neki valóságát.
                                        Ó az éjszaka, bár mindég maradhatna,
                                        Életemnek asszonya karja közt tarthatna.

                                        Sajnos éled a pirkadat, a hajnala hasad,
                                        Aztán minden csak emléknek marad.
                                        Lehessen rajta az a valóságon,
                                        Mindég maradjon, kánfórt sose játsszon.
                                        Szerző: FM.

Vers, kedvesemhez. Szárnyaltat engemet.

                                          Szárnyaltat engemet.
                                          Szárnyaltat engemet, ó a képzelet,
                                          Elragadja sasként a képzetet.
                                          Visz, így repit mindég magával,
                                          Suhanva fáradhatatlan szárnyával.

                                          Így lehetek nálad most kedvesem,
                                          Édes ezt, én így is kedvelem.
                                          Teveled tölthetem az időmet,
                                          Terébe látom gyönyörű szemedet.

                                          Az átjön, érzem neki a vonzatát,
                                          Hozza veled a parfümöd illatát.
                                          Ahogy érint, oly kábító mindég,
                                          Szenvedély mitől a szívnek tüze ég.

                                          Jöjjön, akarom ezt, hogy így legyen,
                                          Merengjek az édes két szemen.
                                          Az arcodra ki ülő mosolyon,
                                          Gondot tör, átsegítve mindég azon.

                                          Azután már szebb lesz a nappalom,
                                          Velem vagy benne, mint vigaszom.
                                          Érezhetem érintő két kezedet,
                                          Türkizzel feded az egem, az életet.

                                          Engem szárnyán a képzelet vihessen,
                                          Az rajta a képzeten élhessen.
                                          Tégedet hozhasson, mindég édes,
                                          Legyél még élek, mindég érinthess.
                                          Szerző: FM.

Vers, kedvesemhez. Érkezik az este, csendesen.

                                              Érkezik az este, csendesen.
                                              Érkezik az este, csendesen letelepszik,
                                              A nap az égperemén parazsában izzik.
                                              Halvány fénysugara elveszik a sötétben,
                                              Csillag fátylát húzza, az éje estéjében.  

                                              Szórja vidékére a csillárjának ezüstjét,
                                              Sok apró lámpása teríti szét a fényét.
                                              Világa az neki, mit ezüstje lefedett,
                                              Álomtündér éled, hárfáján húrt penget.

                                              Dallama megérinti, az álmot így élteti,
                                              Magával ragad, az embert repíti. 
                                              Visz az engemet, szárnyaltat az éjben,
                                              Lelkeket érintve, ez olyan mint az éden.

                                              Angyal vagy te édes téged érinthetlek,
                                              Gyönyörű álmok, ó milyen mesések.
                                              Gondot temetnek, távolságok vesznek,
                                              Ott szabad akaraton a lelkek élhetnek.

                                               Érinthetik egymást körülmények nélkül,
                                               Kizárt a bú, az ember meséibe vegyül.
                                               Ettől érezheti remekül ott magát,
                                               Nincs kötöttség, mi akadályozza vágyát.

                                               Aztán már majd lassan érkezik hajnala,
                                               Másképpen szól annak már a dala.
                                               Hisz az a valóság, új dilemma lehet,
                                               Amin átall, már csak a jó Isten segíthet.
                                               Szerző: FM.

Vers. Lefed a csend most.

                                          Lefed a csend most.

                                          Lefed a csend  most mindent némán,
                                          Még a reggelében a Duna partján.
                                          Folyik le a folyam szép csendesen,
                                          Szikrázó a napfénye, játszik a vízen.

                                          Hallgatom a csendet, neki a neszét,
                                          Szellő fuvallatán hozza üzenetét.
                                          Harmat cseppek csengő kongását,
                                          Fűszál komponálja arra muzsikáját.

                                          Fülemüle most a dalát bele énekli,
                                          Azt akkordjával szépen kiemeli.
                                          Élvezem a reggelt, így ért engemet,
                                          Bíborával festi meg nekem egemet.

                                          Mesés természet, az vagy énnekem,
                                          Gondjaimat itt mindég feledem.
                                          Te azt lekötöd, a figyelmet tereled,
                                          Hiszem nem lehetne élet tenélküled.

                                          Nem lenne cserje, folyam se zúgna,
                                          Neki a partján madár nem hangolna.
                                          Kihalt, sivár lenne itt minden,
                                          Játszhatna e fény lepusztult hegyen?

                                          Így vagy szép nekem, üdén reggelem,
                                          Veled telhet, benned az életem.
                                          Adod te, mindég hozod szépségedet,
                                          Parton köszönthettem, én reggeledet.
                                          Szerző: FM.

Vers, kedvesemhez. Lefedi szívemet.

                                        Lefedi szívemet.
                                        Lefedi szívemet, a tüzének hamuja,
                                        Ha rátelepszik arra életemnek búja.
                                        Keserű ízével traktálgat engemet,
                                        Lefújtja azzal a kellemes érzelmet.

                                        Velem a bú, velem van így a bánat,
                                        Fájóan érint mostan a pillanat.
                                        Testem érintve, az széjjel fut rajta,
                                        Borzolva lelkemet, mert olyan fajta.

                                        Szemem lefedi, kiül a könnye rája,
                                        Aztán az ember helyét nem találja.
                                        Ráhajtanám fejem a babám vállára,
                                        Szükségem lenne a vigasztalására.

                                        Nagy a távolság, messze van tőlem,
                                        Nem hozza őt csak a képzeletem.
                                        Visz hozzá engem, aztán már érint,
                                        Lepereg a könny, láthatom megint.

                                        Érzem érintését, ahogy meg simít,
                                        Az, az érintés az mindég gyámolít.
                                        Oldja bánatom, a lelkem lenyugszik,
                                        Megérinti énem, megint derű izzik.

                                        Édeskés mézével, a lelkem bevonja,
                                        Bennem a bánatot lassan oszlatja.
                                        Sajogó szívemben a láng újra gyúl,
                                        Érezlek szerelmem, a testem ellazul.

                                        Szárnyalok én most, repülök hozzád,
                                        Csókomat lehelve érezem orcád.
                                        Két szemed áraszthassa sugarát,
                                        Fénye hozhassa át ó, a boldog órát.
                                        Szerző: FM.

Vers. A délutánjaim már.

                                                     A délutánjaim már.
                                                     A délutánjaim már úgy telnek,
                                                     Ebéd után elpilledek.
                                                     Nem nagyon, csak úgy kicsit,
                                                     Gondolataim között egy picit.

                                                      Elvisznek azok néha engemet,
                                                      Traktálgassák az emléket.
                                                      Ők az érzelmet feszegetik,
                                                      Mi rég múlt idő, azt idézgetik.

                                                      Hisz akkor teljes volt minden,
                                                      Az olyan volt, mint az éden.
                                                      Ó az a sok ismerős arc,
                                                      Csak a szívemben maradt karc.

                                                      Így lehetnek már csak énvelem,
                                                      Mikor rájuk emlékezem.
                                                      Bajom, egyre többen vannak,
                                                      Mennek ők, magamra hagynak.

                                                      Felfogom ennek így kell lenni,
                                                      Csak ellehet őket képzelni.
                                                      Nem érinthet a szó, nem jön át,
                                                      Bár néha érezhetném a vonzatát.

                                                      A délutánjaimban elmerengek,
                                                      De így is veletek lehetek.
                                                      Vigyázzanak rátok az angyalok,
                                                      Odafent, a mennyben is barátok.
                                                      Szerző: FM.

Vers. Életetünk telik, véget ér.

                                        Életünk telik, véget ér.
                                        Életünk telik, véget ér sorsunk majd nem íródik,
                                        Színpadunkon már a fényünk nem játszik.
                                        Neki függönye nem gördül fel,
                                        Csak a deszka marad, ott rajta a díszletekkel.

                                        Sírjaink lefednek minket, játékaink így végesek,
                                        Azok az elmúlásba visznek.
                                        Részletei a múltunknak, az időbe burkolóznak,
                                        Kik maradnak belőlük emléket  rakosgatnak.

                                        Rakosgassák mozaikját, boncolgassák az érát,
                                        Belőle összerakhatnak kópiát.
                                        Mi rájuk maradt majd viszonyítják,
                                        A letűnt korból, esetleg műemléknek hagyják.

                                        Vagy az netán, értelmet nyer, tovább viszik,
                                        Mert, hogy azt rájuk hagyták az őseik.
                                        Így formálódhat a világ, ki születik régit talál,
                                        Hiszen minden korszak, nekik valamit felkínál.
                                   
                                        Mihez raknak újat, vagy teljesen átformáznak,
                                        Annak egy új arculatot adnak.
                                        Ők is játékot játszanak, pakolják a díszletet,
                                        Úgy, hogy az majd szolgálhasson kényelmet.

                                       Örökös időkön át, az ember tervez, építget,
                                       Világába bele rakja a tetszőeket.
                                       Mi mindég éltethet, egy kort, vele a jövőt,
                                       Az vérén át viszi, örökké tovább az életbe őt.
                                       Szerző: FM.