Vers, kedvesemhez. Ború van napomban.

                                           Ború van napomban.
                                           Ború van napomban, megérint hűvöse,
                                           Nem hoz vigaszt a napnak fényese.
                                           Hűvösébe neki, bele borzongok,
                                           Bénázódnak mostan köröttem a dolgok.

                                           Úgy érintenek meg, engemet lehúznak,
                                           Hiányoznak azok a vigasztaló szavak.
                                           Hol vagy kedvesem, miért nem érintesz,
                                           Romjában életem, hogyha nem késztetsz.

                                           Hozzad a fényedet, ragyogtasd egemet,
                                           Legyél te szellő oszlasd a felhőket.
                                           Leheleted neked érezhessem,
                                           Az életem te vagy, ne engedd el kezem.

                                           Érezzelek mindég, legyél te a napomban,
                                           Ne maradhasson az benne a borúbban.
                                           Érintsen mosolyod, szavad oltalmazzon,
                                           Úgy érintsd életemet, ne legyen bú azon.

                                           Gyere, legyél benne, adhasd vigaszodat,
                                           Bánat nélkül élhessek napokat.
                                           Legyél az öröme, szépsége életemnek,
                                           Éltesd az akaratot, értelmét a képzetnek.

                                           Amik visznek engemet, veled repítenek,
                                           Ha valóságukban ők, kiteljesedhetnek.
                                           Aztán azok rólad, rólunk szólhassanak,
                                           Felhőtlen életünkbe, csak derűt hozzanak.
                                           Szerző: FM.

Vers. Az éjszakában ér.

                                          Az éjszakában ér.
                                          Az éjszakában ér az, ahogy ballagok,
                                          Süvít a szél, én borzongok.
                                          Érint a bőrömön, szenvedek,
                                          Szívemben érzem, ahogy dermedek.

                                          Fájó a pillanat, mostan zavaró a kép,
                                          A látomása a lelkembe tép.
                                          Lebeg de hűvös, mint estéje ma,
                                          Nem érint meg, szívnek a dallama.

                                          Megyek én, járom céltalan utamat,
                                          Keresem, hol éledhet a hangulat.
                                          Mi befogad, egy kis kocsmát,
                                          Hallhassam a prímásnak vigaszát.

                                          Ahol egy whisky tehet a melegért,
                                          Fűtik a szívet, pezsdítik a vért.
                                          Hiszen ez, a lélekre hat,
                                          Fájdalmat tör, mi megérint agyat.

                                          Fájó az akarat, le van fedve a tudat,
                                          Hajszol keresteti a kiutat.
                                          Amin nem segít csak a feledés,
                                          Tört a vágy, nem lesz már édeskés.

                                          Semmi nincs ebben, akarok feledni,
                                          Holnaptól tisztább fejjel élni.
                                          Nem baj, ha jön a kép, legyen múlt,
                                          Szívemben karc, minek tüze kihunyt.
                                          Szerző: FM.

Vers, kedvesemhez. Lefed mindent.

                                                  Lefed mindent.
                                                  Lefed mindent már az este, az be áll,
                                                  Innentől kezdődhet a tollas bál.
                                                  Hív a dunna, a párna már vár,
                                                  Engedem az álmomat, meséjébe már.

                                                  Legyél ott kedves, a fények érintsenek,
                                                  Úgy, azok hozzád repítsenek.
                                                  Te ropjad a táncod, tündérek zenéjén,
                                                  Érinthesselek meg az éjjeledben én.

                                                  Azután együtt járhassuk ott a táncot,
                                                  Dobathassuk fel a mesés álmot.
                                                  Érezhesselek, simuljál te hozzám,
                                                  Remeghessen bele minden porcikám.

                                                  Jöhessen át a zene, de csak csendesen,
                                                  Érzelmet kelthessen szíveinken.
                                                  Kábulata annak vigyen mámorába,
                                                  Repíthessen át az jéghegyén, a mába.

                                                  Érezzük aztán már a tűznek melegét,
                                                  Szíveinkbe benne a lángolás ízét.
                                                  Kísérthessél te mindég engemet,
                                                  Angyalaként érinthesd meg életemet.

                                                  Ne érjen végére sohasem az álmunk,
                                                  Meséjébe vigyen, ha álmodhatunk.
                                                  Tündér zenére rophassuk a táncot,
                                                  Élessze napunkban, benne a kábulatot.
                                                  Szerző: FM.

Vers. Istenem, hogy jártam

                                         Istenem, hogy jártam.
                                         Istenem, hogy jártam, úgy magamba szálltam,
                                         Sikeresen mindenből ki ábrándulhattam.
                                         Így meg fájó lélekkel az ember nem élhet,
                                         Szedegeti széjjel sorsa, tovább sosem léphet.

                                         Nála jártam a chiológusnál, hogy elmentem,
                                         Kérdezett, én meg az életemről meséltem.
                                         Tettem meghatóan, meséltem az életemről,
                                         Ahogy sorsom érintett őszintén mindenről.

                                         Ő csak aztán hallgatott, hullatva a könnyeit,
                                         Közbe vigasztalhattam is, kirakta a whiskyt.
                                         Mondtam én meséltem neki a sorsomat,
                                         De nem hagytam üresen azt a két poharat.

                                         Elmondtam egy részletet, kortyoltunk egyet,
                                         Utána már kipakoltam, magamból egy hegyet.
                                         Hiszen nagy mestere vagyok a szavaknak,
                                         Összezilálhattam én a lelkit az orvosomnak.

                                         Meghatódva embert, még így sosem láttam,
                                         Utána már ezen el is gondolkodtam.
                                         Egyik lelki sérült, a másikat gyógyítja,
                                         De hát ő is ember, csak neki erre van módja.

                                         Lelkének világa az, neki is ugyan úgy törhet,
                                         Hiszen ő vele is játszhat a sorsa, az élet.
                                         Elfogyott a whisky, a pohár is kiürült,
                                         Bánatot oldoztunk, mi közben lelkünk tisztult.
                                         Szerző: FM.

Vers. Jön a munka rám vár.

                                        Jön a munka rám vár.
                                        Jön a munka rám vár, köröttem örvénylik,
                                        Ha elhanyagolom, csak felszaporodik.
                                        Csinálgatom inkább, de csak komótosan,
                                        Kopott a porcikám, még majd bele roppan.

                                        Vagy tán kerüljem, a kis munkát kisebben,
                                        A nagyot, azt nagyobb ívben.
                                        Nem töprengek ezen már ezután,
                                        Visszább veszek, fokozatának a fokozatán.

                                        Csak úgy szépen lazán, már nem kapkodva,
                                        Talán megfontoltabban hozzá állva.
                                        Ha az örvény érint, sodorni ne tudjon,
                                        De a munkakedvem, az azért ne lohadjon.

                                        Hisz az élet éltetője, az embert felemeli,
                                        Boldog attól lehet, meddig ezt műveli.
                                        Életcél az, mindég csak tenni,
                                        A világunkat aztán vele, a tettel kiemelni.

                                        Munkálkodni mindég, a jó célt szolgálva,
                                        Környezetét aztán vele gazdagítva.
                                        Ahogy az ember benne a dolgát élteti,
                                        Keze munkájának ott, szépsége úgy érinti.

                                        Csinálgatni kell azt mindég komótosan,
                                        Nem kell elkapkodni, lehet azt lassabban.
                                        Leállni vele, sosem nem szabadna,
                                        Életünk lényege, akarat miért is lankadna.
                                        Szerző: FM.

Vers, kedvesemhez. Velem volt éreztem.

                                         Velem volt éreztem.
                                         Velem volt éreztem, át ő fényként jött,
                                         Érintett, hiszen láthattam őt.
                                         Láthattam fogtam a kezét közben,
                                         Benne ott, pillanatomnak töredékében.

                                         Azután halványodót, a kép tova szállt,
                                         Szétfoszolva az, semmivé vált.
                                         Velem volt, hisz érzésem korbácsolta,
                                         Nem fájón, az bele szívembe karcolta.

                                         Vágyom a pillanatot, az a kép érintsen,
                                         Derűbe vigyen, az tűzként jöhessen.
                                         Lobbantsa a parazsát,
                                         Éltesse szívemben, a tűzének varázsát.

                                         Legyen ő benne mindég a napomban,
                                         Rózsaként árassza kábulatát abban.
                                         Szirma bársonya nyűgözzön engemet,
                                         Érinthesse énnekem, mindég a létemet.

                                         Láthassam élőben, foghassam a kezét,
                                         Ha akarja ő is, vigyázzam életét.
                                         Tárhassa nekem, a szívét ki mindég,
                                         Álljon össze a kép, ne maradjon az lég.

                                         Velem volt éreztem, fényként érintett,
                                         Képe akkor szemen előtt lebegett.
                                         Neki érinthetem, már foghatom kezét,
                                         Szeme árassza most, hozza át a fényét.
                                         Szerző: FM.

Vers. Örömöm telik nekem abba.

                                 Örömöm telik nekem abba.
                                 Örömöm telik nekem abba, ha írhatok,
                                 Veletek vagyok kitárulkozhatók.
                                 Gondolataimat oszthatom veletek,
                                 Nem panaszként, hisz múltba vetett hitek.

                                 Emberségesek ezek, csupán történések,
                                 Benne életünkbe voltak jelenségek.
                                 Olyanok amik, kötődnek hozzánk,
                                 Életünk színpadán, a sorsunk rakta ránk.

                                 Ránk rakta vihessük, belőle merítsünk.
                                 Mi szép a szívünkbe véshessük.
                                 Azt mi sebet ejtett a hegek lefedik,
                                 Maradandók ők is, a lelkünket edzhetik.

                                 Érintenek minket, úgy ahogy játszottuk,
                                 Netán a sors, fintorainak a jutalmuk?
                                 Teljesen mindegy az fedi életünket,
                                 Életünk végéig, az követ mindég minket.

                                 Én írom verseimet, csak az emberségről,
                                 Éppen írhatnák benne szörnyűségről.
                                 Az nem emberi, mi túl megy mindenen,
                                 Fájdalom, marad ő örökké rajta lelkeken.

                                 Nem fedi le a heg, ott van az buzgárként,
                                 Feltörve minket érhet sóhajként.
                                 Könnyeket csalva, fájdalmat éltetve.
                                 Az emberi sorsokat, borzalomba temetve.

                                 Írom verseimet, tovább élnek a gondolatok,
                                 A sorok maradnak, ebbe biztos vagyok.
                                 Én már régen nem leszek,
                                 De élnek, mindég élnek tovább az emlékek.
                                 Szerző: FM.