Jön a munka rám vár, köröttem örvénylik,
Ha elhanyagolom, csak felszaporodik.
Csinálgatom inkább, de csak komótosan,
Kopott a porcikám, még majd bele roppan.
Vagy tán kerüljem, a kis munkát kisebben,
A nagyot, azt nagyobb ívben.
Nem töprengek ezen már ezután,
Visszább veszek, fokozatának a fokozatán.
Csak úgy szépen lazán, már nem kapkodva,
Talán megfontoltabban hozzá állva.
Ha az örvény érint, sodorni ne tudjon,
De a munkakedvem, az azért ne lohadjon.
Hisz az élet éltetője, az embert felemeli,
Boldog attól lehet, meddig ezt műveli.
Életcél az, mindég csak tenni,
A világunkat aztán vele, a tettel kiemelni.
Munkálkodni mindég, a jó célt szolgálva,
Környezetét aztán vele gazdagítva.
Ahogy az ember benne a dolgát élteti,
Keze munkájának ott, szépsége úgy érinti.
Csinálgatni kell azt mindég komótosan,
Nem kell elkapkodni, lehet azt lassabban.
Leállni vele, sosem nem szabadna,
Életünk lényege, akarat miért is lankadna.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése