Örömöm telik nekem abba, ha írhatok,
Veletek vagyok kitárulkozhatók.
Gondolataimat oszthatom veletek,
Nem panaszként, hisz múltba vetett hitek.
Emberségesek ezek, csupán történések,
Benne életünkbe voltak jelenségek.
Olyanok amik, kötődnek hozzánk,
Életünk színpadán, a sorsunk rakta ránk.
Ránk rakta vihessük, belőle merítsünk.
Mi szép a szívünkbe véshessük.
Azt mi sebet ejtett a hegek lefedik,
Maradandók ők is, a lelkünket edzhetik.
Érintenek minket, úgy ahogy játszottuk,
Netán a sors, fintorainak a jutalmuk?
Teljesen mindegy az fedi életünket,
Életünk végéig, az követ mindég minket.
Én írom verseimet, csak az emberségről,
Éppen írhatnák benne szörnyűségről.
Az nem emberi, mi túl megy mindenen,
Fájdalom, marad ő örökké rajta lelkeken.
Nem fedi le a heg, ott van az buzgárként,
Feltörve minket érhet sóhajként.
Könnyeket csalva, fájdalmat éltetve.
Az emberi sorsokat, borzalomba temetve.
Írom verseimet, tovább élnek a gondolatok,
A sorok maradnak, ebbe biztos vagyok.
Én már régen nem leszek,
De élnek, mindég élnek tovább az emlékek.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése