Még lassan gurul a kocsi, a lankást nézem,
Neki parcelláin megakad a szemem.
Megakad a sorokon, a fürtökön a csüngőn,
Venyigék értelmén, ottan a gyümölcsön.
Minden sornak az elején, int a levél felém,
Szellő borzolja, ha értene, vissza inteném.
Szét nyíló levél közt mutatja a fürtjét,
Jó idő jár rája, fény dúsítja, édesíti levét.
Elnézem, a lankást milyen szépen mutat,
Érdeme az emberé, munkába vitt akarat.
Díszíti a tájat, majd neki hírét vihesse,
Palackozott bora, nevét szét hinthesse.
Ismertesse a világába, a jó Magyar nedűt,
Üvegbe zárt aromáját, azt a táj jelegűt.
Az ízt, a zamatot, benne a tüzét,
Soha ne feledhesse az, aki érezte az ízét.
Hisz ezek az ízek vidékekhez kötődnek,
Életéről szólnak az ottan élőknek.
Megvalósult álmok, kezeknek munkája,
Amitől megtelik a pincéknek hordója.
Gurul a kocsi, de csak araszolva lassan,
Szét lehessen látni a lankáson jobban.
Elmélázva kicsit, az ember művében,
Amit a két kezével, tett a környezetében.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése