Elnézem a messzeségét, benne szikrázó fényébe,
Annyi mindent tár elém, mutatja képében.
Ballagok végig az allén, onnan látok széjjel,
Társam lett, lepaktáltam mostan én a csenddel.
Hallgatom a zizzenését, neki zajtalan halk szavát,
Hiszen ő csak a neszével hallassa magát.
Susog halkan fának ága a szél, ha azt átjárja,
Rezdül egyet néha az, ha netán madár száll rája.
Vallatom a természetet, élvezve neki a csendjét,
Csodálom a lombos fáknak smaragdos levelét.
Meg csillan a gallyakon, nap fénye ragyogtassa,
Dalos ajkú madárkáknak, az fészkét takargassa.
Milyen mesés a természet, mert adja az magát,
Elém tárja láthatom neki a végtelen síkját.
Fákkal szegett utak között, dűlőt színt váltani,
Lehetett formázni vetésforgó által, azt alakítani.
Napraforgó van virágba, a kukorica már csövébe,
Gabonatarlóját, azt tarló virága nőtte be.
Dísze lett neki a fehér virágával,
Néhol már a szeder hálózta be hosszú indájával.
Elnézem a messzeséget az annyi mindent kínál,
Kéklő egében, fent a rétisas citál.
Áldozatára zuhan, de a tája őt is elnyeli,
Más van már képbe, az a szemet megint ingerli.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése