Úgy mennék, néha a magányra vágyom,
Nem tölteném magam, a magányom.
Egy kis kápolnának a sötét zugába,
Ottan, beburkolózva lennék az imámba.
A jó Isten házába, hozzá fohászkodnék,
Elzárva a zajtól, csendbe imádkoznék.
Térdre ereszkedve, küszködve a könnyel,
Kegyeibe lehessek, elnyűtt életemmel.
Megköszönném neki én azt, ami elmúlt,
Azt a sok jót, ami bele zúdult.
Citálnám a rosszat, volt olyan is benne,
De az mindég csak szép, egyoldalú lenne.
Imámba foglalnálak téged is kedvesem,
Hiszen gyámolítód nekem az életem.
Imádkoznák érted, te velem lehessél,
Betegség kerüljön el, te engemet túl éljél.
Istenem kérném, szeretném így legyen,
Ha nem köröttem ledermedne minden.
Olyan lenne az, mint a legzordabb tél,
Fagyos kórók között, virág már sosem él.
Ha magányra vágyom, engedjél kicsikét,
Tisztíthassa az ember, elgyötört lelkét.
Szabadság ez minden féleképpen,
A megkönnyült lélek, új napba mehessen.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése