Vers, az édeshez. Hisz világának része.

                                         Hisz világának része.
                                         Hisz világának része, színnel telt az élet,
                                         Vagy lehúz, vagy hangulatot gerjeszt.
                                         Mert vagy te, érint a közelséged,
                                         Domborulataidon, ó ha tekintetem réved.

                                         Megpihen az, érinti nyakadnak hajlatát,
                                         Majd arcodnak láthatom a báját.
                                         Rózsaszín pírjával, rajta a melegséggel,
                                         Szemeid édes, oldja mi szürke, kékessel.

                                         Aztán játékában változnak a színek,
                                         Így már azok kábulatba visznek.
                                         Siklik a tekintet, érzésébe megyen,
                                         Fejem pihen meg most hófehér kebleden.

                                         Léleknek a tengerét, lefedi mozgásába,
                                         Lobog smaragdja, zöldes hullámába.
                                         Érintve a szemeidet, viszi ragyogásban,
                                         Türkizének a kékjét, villantja meg abban.

                                         Kápráztatón, mint színnel telt alkonyon,
                                         Mikor bíbora van a horizonton.
                                         Színes világába, a kavalkádjában,
                                         Úgy érintsenek színek, kavarogva ottan.

                                         Lehessen mindég így, a lelked érintsen,
                                         Benne itten világomba fedjen.
                                         Kend a vásznat, festékedet úgy tegyed,
                                         Borzolja, éjjelének szürkéjét, ezüstözzed.
                                         Szerző: FM.

Vers. Csinosítom magam.

                                 

                                      Csinosítom magam                        
                                      Csinosítom magam, nem viszem sokra,
                                      Borotvám élén rajta van a sodra.
                                      Jojózik a szemem, érinti fájdalom,
                                      Vércsík poroszkál, az fedi le már arcom.

                                      Arcszeszem elfogyott, hiába babrálom,
                                      Keresem a timsót, sehol nem találom.
                                      Aljáig dúrom már a fiókot,
                                      Rája férne kis rendezés, ó ennyi kacatot.

                                      Bevillan a parfüm, van asszonyomnak,
                                      Nem számít csak vérzést csillapítsak.
                                      Ráviszek belőle, csíp toporgok,
                                      Ennyi balszerencsét, ó illat felhőt húzok.

                                      Szeretem az illatát, de ha ő rajta van,
                                      Közbe az órát nézem, az idő suhan.
                                      Neki lendítem magamat,
                                      Újra kenem habbal, húzom le arcomat.

                                      No, marad azon, bőven a borostából,
                                      Besokalltam elég a próbából.
                                      Én hagyom a szakállam,
                                      Nem lustaságból, de minek borotváljam.

                                      Az ősök is hordták, kicsit igazgatták,
                                      Férfiasságukat vele feldobatták.
                                      Dehogy bántanám, akinek nincsen,
                                      Ha azt úgy szereti, őt áldja meg az Isten.

                                      Elpakoltam a borotvám, rakattam élét,
                                      Rendbe hoztam a fiókom belsejét.
                                      Van benne arcszesz, timsót is tettem,
                                      Édesemnek parfüméért aztán újat vettem.

                                      Azóta így élem én, szakállal az életem.
                                      Borzas fejem le fedi szőrzetem.
                                      Mért ne érezném jó magam a bőrömbe,
                                      Szakállas volt Ádám is, úgy élt az édenbe.
                                      Szerző: FM.

Vers, az édeshez. Indulok édes.

                                          Indulok én édes,
                                          Indulok édes, utamon hozzád tartok,
                                          Haladok a pillantásra vágyok.
                                          Gondolataimat rendezgetem,
                                          Mit is mondok, ezt magamtól kérdezem.

                                          Valami szépet kellene, magasztalót,
                                          Ami majd tégedet kápráztat ott.
                                          Lehetne vallomás, olyan mi lenyűgöz,
                                          Csokrom amit adok, azt majd megfölöz.

                                          Mondanám én, mert közbe érkeztem,
                                          Szólni nem tudok itten vagy előttem.
                                          Marad az ölelés, hol te vagy a fény,
                                          Engem elragad, visz már a szenvedély.

                                          Adom a bokrétát, te fölé emelkedtél,
                                          Nyűgöz a pillanat mivel érintettél.
                                          Bálványozlak eléd borulok,
                                          Élmény ez mit egy asszonytól kaphatok.

                                          Ó, hogy állna meg az idő, egy kicsikét,
                                          Oly kegyes ezüsttel fedi az estét.
                                          Benne itt lenni állom teveled,
                                          Lényem kebleden most kissé elpilled.

                                          Illat járja át a szobát, mostan lefödöd,
                                          Bőrödön érzem parfümöd.
                                          Átjár varázsa, most visz a kábulat,
                                          Magával ragad játékod, az átélt ámulat.

                                          Éltető ez fény, reményét fakasztó,
                                          Az életünket össze forrasztó.
                                          Amit neked csak, köszönni tudok,
                                          A síromig vágylak, akarlak még vagyok.
                                          Szerző: FM.

Vers. Hely, ha a szívek kulcsára.

                                                    Hely, ha  a szívek kulcsára.
                                                    Hely, ha a szívek kulcsára találnék,
                                                    Minden szíven zárat pattantanék.
                                                    Azok megnyílnának,
                                                    Szeretete áradhatna a pillanatának.

                                                    Átjönne szemeken, ülne arcokon.
                                                    Mosolya tükröződne azokon.
                                                    Halna el minden, ami nem éltető,
                                                    Bánat menne sírba, fedné le temető.

                                                    Énekem ez meg soha nem adatik,
                                                    Azt a kulcsot nem tudni hol rejlik.
                                                    Ábrándba mégse ne vihessem,
                                                    Segítségét, az égiektől kell kérnem.

                                                    Add meg ó Istenem, neki életében,
                                                    Az ember, az szeretetbe éljen.
                                                    Kijárna ez neki, érezzen, akarjon,
                                                    Melegség járja, szívébe markolón.

                                                    Hasson a tudatra, tárja ki a lelket,
                                                    Oldja benne fel a dermedtséget.
                                                    Búbánatot benne, sohase fedjen,
                                                    Éledjen a parázs, tüze gerjedhessen.

                                                    Vigye érintésbe, kéz érjen a kézhez,
                                                    Túl azon is, vigyen öleléshez.
                                                    Fakadjon, rügyező ágként,
                                                    Burjánzása néki, szőhessen liánként.

                                                    Másabb lenne ettől, szebb a világunk,
                                                    Nem érhetne benne a magányunk.
                                                    Minden szív nyitottá válna,
                                                    Szeretete szét, galambként szállhatna.
                                                    Szerző: FM.

Vers. Tornyosuló felhők.

                                          Tornyosuló felhők.
                                          Tornyosuló felhők, szél tereli őket,
                                          Hullatják azok a könnyeiket.
                                          Érintik a légnek fagyos terét,
                                          Szél utaztat aztán hátán már hópihét.

                                          Váltott a tél, talán mutatja új arcát,
                                          Sminkeli ki, csinosítja táját.
                                          Kristállyal fedi, egéből havazza,
                                          Rakodik rája, látszik az cicomázza.

                                          Alakulgat a vidék, hó hullik ő rája,
                                          Igazodik azt a szél rásimítja.
                                          Ruháját rája, azt még az ősz adta,
                                          Levette a szürkéjét, a fehér van rajta.

                                          Mennyivel másabb, így a telet élteti,
                                          Gyönyörűségét mind rája vetíti,
                                          Mindent lefed neki tisztasága,
                                          Lehelete jeges, szűzies ettől a világa.

                                          Melegsége nem érint, csak szépsége,
                                          Mégis csodálatos neki ridegsége,
                                          Jégvirága, lehelete fagynak,
                                          Díszei lehetnek, ahol ők ott vannak.

                                          Alakítgat a tél, most élheti világát,
                                          Ködből építi csodás palotáját.
                                          Neki fala átlátható, homályba tartó,
                                          Nincs ajtaja, ablaka mégis átjárható.

                                          Gomolygó oszlopa, stabilan tartja,
                                          Tájára telepszik, magába zárja.
                                          Erőlködik a nap, tájat érint fénnyel,
                                          Káprázatába viszi, a csillogó jegével.
                                          Szerző: FM.

Vers. Lettem élhetek.

                                                    Lettem élhetek.
                                                    Lettem élhetek, vagyok, mert születtem,
                                                    Érzem sokszor, hajszálon függ életem.
                                                    Lógok, azon kapaszkodok,
                                                    Itt vagyok mégis, valahogy telnek a napok.

                                                    Van mikor az szakad zuhanok érzem,
                                                    De valahogy mindég átvészelem.
                                                    Néha padlót fogok, igyekszek felállók,
                                                    Már aztán alakul fent a kötélen szállok.

                                                    Ilyenkor átélem életem lüktető varázsát,
                                                    Magammal cipelve neki minden átkát.
                                                    Csapdáját neki kerülgetem,
                                                    Hisz zuhanás közben a szépet nem élem.

                                                    Életünk ilyen, kísért, elesünk felállunk,
                                                    Láttak e minket, azért nézelődünk.
                                                    Fájdalmas arccal, de tovább megyünk,
                                                    Esetleg keresve kiutat, amin haladhatunk.

                                                    Az esés lehet súlyos, hagy mélyebb sebet,
                                                    Ilyenkor az ész is botlásba vihet.
                                                    Érzi az ember, hisz maga alatt van,
                                                    Kilábal belőle, de nem marad nyomtalan.

                                                    Szörnyűségből van, mindég akad azért,
                                                    Van ki azért kavar, így akar babért.
                                                    Ösztöne alattomos vad, emberbe harap,
                                                    Sorsot keserítve, nélküle sose múlik nap.

                                                    Akár hogy is van, mi igyekszünk haladva,
                                                    Megyünk csak előre, de úton maradva.
                                                    Céljaink közben jók, rosszak érhetnek,
                                                    Élni úgy jó mégis, ha maradunk embernek.
                                                    Szerző: FM.

Vers. Hol vannak azok.

                                         Hol vannak azok.
                                         Hol vannak azok, már mesébe mentek,
                                         Valamikor régen voltak havas telek.
                                         Hó borította tájak,
                                         Jégcsappal ereszén, cicomázott  házak.

                                         De jó volna havat látni, jegesedett telet,
                                         Olyat mi fedhet szürkülő vidéket.
                                         Kápráztató lenne tája, ami szikrázik,
                                         Ha érinti napnak fénye, rajta pásztázik.

                                         Látni fagyott tavat, korcsolya pályát,
                                         Embereknek ottan vidámságát.
                                         Ami előtt ló van, szánkon száguldani,
                                         Neszében telének, csengettyűt hallani.

                                         Az a nesz bele, vidámságába torkolna,
                                         Bátrabbjai hóban Jézuskát csinálna.
                                         Gyúrna hógolyót, vinné csatájába,
                                         Hullhatna az aztán, másoknak nyakába.

                                         Játszani a télben, neki szépségét átélni,
                                         Zúzmarás faágát kicsikét megrázni.
                                         Sikongást vinni, bele nevetésbe,
                                         Szórakozva benne, egy picikét télébe.

                                         Lesz még olyan, szánkó előtt ló halad,
                                         Vagy csupán ez ábránd marad.
                                         Eltűnődök látok e még ilyet,
                                         Kíváncsiságom lehet, a füstjébe mehet.

                                         Szeretném érezni, még kicsit átélni,
                                         Recsegő havon rajta sétálni.
                                         Látni ahogy hó hullik, lejtve a táncát,
                                         Mert a tél akkor, még mutatná az arcát.
                                         Szerző: FM.