Vers, az édeshez. Távirat meg írva.

                                        Távirat meg írva
                                        Távirat meg írva, jó érzés tölt op,
                                        Előttem most a laptop.
                                        Édesem, belőle zene szól pop,
                                        Köröttem most minden tipp, topp.
                                        A táviratot feladtam stop,
                                        Indulok, éled fel a vágyam op.
                                        Nincsen benne nopp,
                                        Gurulok ripp ropp.
                                        Már úton vagyok, előttem stop,
                                        Lassítok, húznám a gázt ropp.
                                        A motorom, az kopp,
                                        Beleroppant hopp.
                                        Ez most az időmbe lop,
                                        Az ideg bennem táncot rop.
                                        Távirat új, nem lesz ez ripp ropp,
                                        Motorom szerelő dúrja kopp. 
                                        A főtengely az, ami most szop.
                                        Majd ha kész lesz, érkezem stop.

Vers. Zajos világába.

                                         Zajos világába.
                                         Zajos világába, belemondom imámba nevedet,
                                         Mondom érted, baj ne érjen tégedet.
                                         Érinthessen hangod, csupán ennyi vágyódom,
                                         Neszt akarok, mondhass bele szót, hisz csodálóm.

                                         Lágyságát, annak a dallamát, örökké rám leljen,
                                         Nem, azt nem akarom önzően.
                                         Ha nem így van, fájdalom az szenvedéssel,
                                         Mint sáska járta táját aszályában, lelkem felperzsel.

                                         Forrósága ami fojt, tűz mi benne szívbe izzik,
                                         De nem táplál semmit, meddőségbe nyúlik.
                                         Lelket ér rombolón, sóvárgásba megyen,
                                         Érzést éleszt csupán, ami bele a semmibe röppen.

                                         Mint a szárnya szegett madár ottan vergődve,
                                         Derülni nappalom nem tud, ha van fedve.
                                         Nem hal a szürkeségben, éled a fájdalom,
                                         Ezt nem, sohasem akarom, te érintsél angyalom.

                                         Az érintést vágyom, a szót mond szenvedéllyel,
                                         Érzésemben azok felpörgethessenek.
                                         Bele az életembe, csak olyat hozónak,
                                         Utamon elhaladva, ura lehessek az akaratomnak.

                                         Mennyivel másabb így, hisz szálltat engemet,
                                         Érintve lovalja fel az ösztönömet.
                                         Imámba foglalom betegség, baj tégedet ne érjen,
                                         Kérem a jó Istent segítsen, hozzád kegyes legyen.

                                         Mert akkor szavaid örökké érhetnek, jöhetnek,
                                         Bele aztán már dallamába menjenek.
                                         Nem ezt én, nem akarom  önzőn,
                                         Tőlem csupán vágyódás, feléd örökké, örökkön.
                                         Szerző: FM.

Vers. Pusztájába.

                                         Pusztájában.
                                         Pusztájában kint a kútágas csikordul,
                                         Vödréből a vize a vályúba csordul.
                                         Ahogy az megtelik,
                                         Mert szomjas a bojtár, most már ő is iszik.

                                         Kortyol a vödörből, kútnak friss vizéből.
                                         Fel frissül, jut a napnak melegéből.
                                         Ontja forróságát a nyara,
                                         Megyen a tikkadása, most rája gulyájára,

                                         Jönnek a jószágok, vályúhoz delelőre,
                                         Lógónyelvű kutyák terelik előre.
                                         Ahogy azt elérik, rögtön körbe állják,
                                         Már azután a vizével, a szomjukat eloltják.

                                         Oldódik nekik, elhagyja tikkadásuk,
                                         Erőre kap újra szilajságuk.
                                         Terelnek kutyák, szavára a bojtárnak,
                                         Keresve a helyet, ahol hűvösebbre találnak.

                                         Aztán elfekszenek, csendesen kérődznek,
                                         Mert azért fogy az ereje a melegnek.
                                         Töltenek a marhák megürült gyomrukban,
                                         A puszta selymes füvéből, a délutánjukban.

                                         Későn este felé, újra a vályúra mennek,
                                         Örök része ez az életüknek.
                                         Pusztájának, mint a délibáb ez is része,
                                         Csak velük teljesedhet, a Hortobágy egésze.
                                         Szerző: FM.

Vers, az édeshez. Hisz világának része.

                                         Hisz világának része.
                                         Hisz világának része, színnel telt az élet,
                                         Vagy lehúz, vagy hangulatot gerjeszt.
                                         Mert vagy te, érint a közelséged,
                                         Domborulataidon, ó ha tekintetem réved.

                                         Megpihen az, érinti nyakadnak hajlatát,
                                         Majd arcodnak láthatom a báját.
                                         Rózsaszín pírjával, rajta a melegséggel,
                                         Szemeid édes, oldja mi szürke, kékessel.

                                         Aztán játékában változnak a színek,
                                         Így már azok kábulatba visznek.
                                         Siklik a tekintet, érzésébe megyen,
                                         Fejem pihen meg most hófehér kebleden.

                                         Léleknek a tengerét, lefedi mozgásába,
                                         Lobog smaragdja, zöldes hullámába.
                                         Érintve a szemeidet, viszi ragyogásban,
                                         Türkizének a kékjét, villantja meg abban.

                                         Kápráztatón, mint színnel telt alkonyon,
                                         Mikor bíbora van a horizonton.
                                         Színes világába, a kavalkádjában,
                                         Úgy érintsenek színek, kavarogva ottan.

                                         Lehessen mindég így, a lelked érintsen,
                                         Benne itten világomba fedjen.
                                         Kend a vásznat, festékedet úgy tegyed,
                                         Borzolja, éjjelének szürkéjét, ezüstözzed.
                                         Szerző: FM.

Vers. Csinosítom magam.

                                 

                                      Csinosítom magam                        
                                      Csinosítom magam, nem viszem sokra,
                                      Borotvám élén rajta van a sodra.
                                      Jojózik a szemem, érinti fájdalom,
                                      Vércsík poroszkál, az fedi le már arcom.

                                      Arcszeszem elfogyott, hiába babrálom,
                                      Keresem a timsót, sehol nem találom.
                                      Aljáig dúrom már a fiókot,
                                      Rája férne kis rendezés, ó ennyi kacatot.

                                      Bevillan a parfüm, van asszonyomnak,
                                      Nem számít csak vérzést csillapítsak.
                                      Ráviszek belőle, csíp toporgok,
                                      Ennyi balszerencsét, ó illat felhőt húzok.

                                      Szeretem az illatát, de ha ő rajta van,
                                      Közbe az órát nézem, az idő suhan.
                                      Neki lendítem magamat,
                                      Újra kenem habbal, húzom le arcomat.

                                      No, marad azon, bőven a borostából,
                                      Besokalltam elég a próbából.
                                      Én hagyom a szakállam,
                                      Nem lustaságból, de minek borotváljam.

                                      Az ősök is hordták, kicsit igazgatták,
                                      Férfiasságukat vele feldobatták.
                                      Dehogy bántanám, akinek nincsen,
                                      Ha azt úgy szereti, őt áldja meg az Isten.

                                      Elpakoltam a borotvám, rakattam élét,
                                      Rendbe hoztam a fiókom belsejét.
                                      Van benne arcszesz, timsót is tettem,
                                      Édesemnek parfüméért aztán újat vettem.

                                      Azóta így élem én, szakállal az életem.
                                      Borzas fejem le fedi szőrzetem.
                                      Mért ne érezném jó magam a bőrömbe,
                                      Szakállas volt Ádám is, úgy élt az édenbe.
                                      Szerző: FM.

Vers, az édeshez. Indulok édes.

                                          Indulok én édes,
                                          Indulok édes, utamon hozzád tartok,
                                          Haladok a pillantásra vágyok.
                                          Gondolataimat rendezgetem,
                                          Mit is mondok, ezt magamtól kérdezem.

                                          Valami szépet kellene, magasztalót,
                                          Ami majd tégedet kápráztat ott.
                                          Lehetne vallomás, olyan mi lenyűgöz,
                                          Csokrom amit adok, azt majd megfölöz.

                                          Mondanám én, mert közbe érkeztem,
                                          Szólni nem tudok itten vagy előttem.
                                          Marad az ölelés, hol te vagy a fény,
                                          Engem elragad, visz már a szenvedély.

                                          Adom a bokrétát, te fölé emelkedtél,
                                          Nyűgöz a pillanat mivel érintettél.
                                          Bálványozlak eléd borulok,
                                          Élmény ez mit egy asszonytól kaphatok.

                                          Ó, hogy állna meg az idő, egy kicsikét,
                                          Oly kegyes ezüsttel fedi az estét.
                                          Benne itt lenni állom teveled,
                                          Lényem kebleden most kissé elpilled.

                                          Illat járja át a szobát, mostan lefödöd,
                                          Bőrödön érzem parfümöd.
                                          Átjár varázsa, most visz a kábulat,
                                          Magával ragad játékod, az átélt ámulat.

                                          Éltető ez fény, reményét fakasztó,
                                          Az életünket össze forrasztó.
                                          Amit neked csak, köszönni tudok,
                                          A síromig vágylak, akarlak még vagyok.
                                          Szerző: FM.

Vers. Hely, ha a szívek kulcsára.

                                                    Hely, ha  a szívek kulcsára.
                                                    Hely, ha a szívek kulcsára találnék,
                                                    Minden szíven zárat pattantanék.
                                                    Azok megnyílnának,
                                                    Szeretete áradhatna a pillanatának.

                                                    Átjönne szemeken, ülne arcokon.
                                                    Mosolya tükröződne azokon.
                                                    Halna el minden, ami nem éltető,
                                                    Bánat menne sírba, fedné le temető.

                                                    Énekem ez meg soha nem adatik,
                                                    Azt a kulcsot nem tudni hol rejlik.
                                                    Ábrándba mégse ne vihessem,
                                                    Segítségét, az égiektől kell kérnem.

                                                    Add meg ó Istenem, neki életében,
                                                    Az ember, az szeretetbe éljen.
                                                    Kijárna ez neki, érezzen, akarjon,
                                                    Melegség járja, szívébe markolón.

                                                    Hasson a tudatra, tárja ki a lelket,
                                                    Oldja benne fel a dermedtséget.
                                                    Búbánatot benne, sohase fedjen,
                                                    Éledjen a parázs, tüze gerjedhessen.

                                                    Vigye érintésbe, kéz érjen a kézhez,
                                                    Túl azon is, vigyen öleléshez.
                                                    Fakadjon, rügyező ágként,
                                                    Burjánzása néki, szőhessen liánként.

                                                    Másabb lenne ettől, szebb a világunk,
                                                    Nem érhetne benne a magányunk.
                                                    Minden szív nyitottá válna,
                                                    Szeretete szét, galambként szállhatna.
                                                    Szerző: FM.