Vers. Bíbor színű estéjén.

                                                   Bíbor színű estjén,
                                                   Bíbor színű estjén, gomolyog a füstje,
                                                   Éjének lassan takarja sötétje.
                                                   Azután minden lecsendesül,
                                                   Szűnő zajában, a nesz mi érvényesül.

                                                   Benne néha, egy faág megreccsen.
                                                   Vagy a fűszál, rezzen,
                                                   Rejtve madárkát, vagy pici állatkát.
                                                   Ott keresi pilledve, estébe nyugalmát.

                                                   Megpihen a táj, az is elszenderül,
                                                   De a prücsök benne még derül.
                                                   Vonózza, szól a hegedűje,
                                                   Csendbe hangzó, játéka kesergője.

                                                   Akkordjában benne rejlik az állom,
                                                   Rajta érzem már a szempillámon.
                                                   Súlyos, mint az ólom,
                                                   Ránehézkedik, a szememet csukom.

                                                   Elragad álmom, mint a tenger árja,
                                                   Bölcsőt ringat hullámzó tajtékja.
                                                   Már aztán a lelek szenderül,
                                                   Fáradsága lemosódik, ami rákerül.

                                                   Mert kerül, mindég a napokban,
                                                   Ott van kevésbé, vagy jobban.
                                                   Tikkaszt, le bennünket,
                                                   Pihenésére készteti, sajgó testünket.

                                                   Éjnek csendjébe, prücsök hegedül,
                                                   Szemeinkre rá, álom települ.
                                                   Mesének, visz a körforgásába,
                                                   Ringat a mából, egy újabb napjába.
                                                   Szerző: FM.

Vers, a kedveshez. Most magam elé.

                                              Most magam elé.
                                              Most magam elé képzelem,
                                              Őt a nőt, gyötör képzetem.
                                              Képbe, nem bronzveret,
                                              Mert érinti a csalóka végzet.

                                              Érzésében, fojtó a homály,
                                              Ami lélekben viszály.
                                              Szeret, nem szeret,
                                              Életemnek ez kérdése lett.

                                              Előttem van, a képe lebeg,
                                              De a tűz néha szendereg.
                                              Lángjára jég hullik,
                                              Parazsa, könnyekbe múlik.

                                              Foszlik az idill, az idő viszi,
                                              Halasa, majd élővé teszi.
                                              Bele veszti a semmibe,
                                              Azután, bele hozza a szívbe.

                                              Van forrása, amin felbuzog,
                                              Fantázia amibe mozog.
                                              Meg csordul újra, meg újra,
                                              Gerjed vágyba, ez azért fura.

                                              Parazsa villan, akaratra hat,
                                              Az fel mégse lángolhat.
                                              Fagya a lelkének rajta van,
                                              De a szív, mégis érte dobban.
                                              Szerző FM.

Vers, az édeshez. Vágy sorvassza.

                                                     Vágy sorvassza.
                                                     Vágy sorvassza, a magányos éjszakát,
                                                     Kinyitja a pokolnak kapuját.
                                                     Aztán, Lucifer már velem cimborál,
                                                     Nem kímél, mert lelkembe, bele babrál.

                                                     Szenvedéssel élem át, kínoknak, kínját,
                                                     Vágyom életemnek, angyalát.
                                                     Aki a pokol kapuját becsukja,
                                                     Feledésbe mehet, a léleknek érintő búja.

                                                     Ezüstözze érintése, az estének bíborát,
                                                     Érintsem egének, ott a csillagát.
                                                     Oldja magányomat ez a fénysugár,
                                                     Ragadjon el ölelése, az legyen tenger ár.

                                                     Fedjen a hulláma benne éjszakájában,
                                                     Legyek asszonyom ringató karjában.
                                                     Érezhessem milyen az a boldogság,
                                                     Ami itten a földön, lehetne mennyország.

                                                     Ó te édes asszony, fényezzed egemet,
                                                     Ne kísértsen magány, soha engemet.
                                                     Kerüljön a búja, el ne érhessen,
                                                     Legyél, lehessen a földön, itten az éden.

                                                     Ne sorvasszon vágy, soha se éjszakát,
                                                     Ki ne nyithassa a pokolnak kapuját.
                                                     Vágyom a tűzet, azt egy agyaltól,
                                                     De ne a pokolnak, kénköves lángjából.
                                                     Szerző: FM.

Vers. Sír a hegedű.

                                         Sír a hegedű.
                                         Sír a hegedű, könny van a vonóban,
                                         Benne az, érződik a dalban.
                                         Könnyet csalva érinti lelkemet,
                                         Mert a nóta mostan, boldogságot temet.

                                         Érintése neki, most sebeimen tépked,
                                         Fáj az élet, elepedek érted.
                                         Ó te édes asszony képedet idézem,
                                         Szemeimben van, beült oda könnyem.

                                         Érzés amit tördel, de fájó ez mostan,
                                         Háborog a lelkem, olyan vigasztalan.
                                         Hely ahogy a prímás a hegedűn játszik,
                                         Szívet ér nótája, érzem én, hogy vérzik.

                                         Arcomra folyik, kicsorduló könnyem,
                                         Köd ül rajta, fedi homálya a szemem.
                                         Burjánzik fájdalma a lelkemben,
                                         Ott van a gyökere, benne a szívemben.

                                         Oda vésődőt bele teneked a neved,
                                         Csordogál belőle éled az emléked.
                                         Sír a hegedű, az könnyet fakaszt,
                                         Bennem vágyat temet, elmúló tavaszt.

                                         Játszik a prímás, olyan lélekre hatóan,
                                         Ej ha ott lehetnék, várnál az ajtóban.
                                         Édesem érted hullajtom a könnyet,
                                         Sorsom tépdel, hozza terólad a képet.
                                         Szerző: FM.

Vers. Ontsa a nap a sugarát.

                                          Ontsa a nap a sugarát.
                                          Ontsa a nap a sugarát, árassza a pusztát,
                                          Csikós pattogtatja karikás ostorát.
                                          Fent ül lova hátán, az tereli a ménest,
                                          Az isten úgy teremtette megülje a nyergest.

                                          Lóra termett atyám fia ért is a nyelvükön,
                                          Akarata neki a lovakon átjön.
                                          Kezes mind ó, hogy idomulnak,
                                          Mutatvány ez, lenyűgöz, együtt alakítanak.

                                          Harmónia lények, az ember és ló között,
                                          Ősze hangolt mozdulat, ami kötött.
                                          Minél több benne az áhítat,
                                          Az szorgalmat tükröz, amit a szeretet átitat.

                                          Koncentrálás ez ami rá hathat egymásra,
                                          Mutatványának értékét viszi diadalra.
                                          Összhangban van minden mozdulattal,
                                          Rittyent a csikós, így adja a jelet az ostorral.

                                          Cselekvést sugall neki minden mozdulata,
                                          Aztán benne van már neki káprázata.
                                          Hisz változik a mozdulata a lónak,
                                          Így lehetnek mintázata, akár egy szobornak.

                                          Ontsa a nap a sugarát, hevíti a pusztát.
                                          Vibrál a levegő, fel az égre viszi táját.
                                          Olyan kettősség ez, tája az égen landol,
                                          Közbe pórja száll a pusztán, lovak patájától.

                                          Hisz így puszta a puszta, változik képében,
                                          Van hol gulya legel, vagy ménese féktelen.
                                          Netán a madár szeli a kéklő eget,
                                          Ott vadvirágok között, a gémeskút ad vizet.
                                          Szerző: FM.

Vers a kedveshez. Foszlik a fénye.

                                                 Foszlik a fénye.
                                                 Foszlik a fénye, a nap az ég peremén van,
                                                 Estéjében járva, a cipőm az koppan.
                                                 Bíbor szín fényében a denevér szárnyal,
                                                 Éhségét csillapítja, szeli legét a vitorlájával.

                                                 Csillapítom én is, visz hozzád a vágyam,
                                                 Éhségét neki, hogy lecsillapítsam.
                                                 Látnom kell édesem, most teveled lenni,
                                                 A világ zaját fedni, ott csendjében pisszenni.

                                                 Most érintő a gondolat, tarkás olyan kósza.
                                                 Szajkóz papagájként, a lapjait úgy ossza,
                                                 Késztet vele, a vágyamat borzolja,
                                                 Varázs ez, rólad szól, aztán szívembe lopja.

                                                 Mert ott vagy benne, így tehozzád szólhat,
                                                 Játssza játékát, ha nem vagy ott sorvaszt.
                                                 Járom az utamat, visz rajta a lábam,
                                                 Napjaiban, azt az utat de sokat meg jártam.

                                                 Patakként folyó napjai, éveibe csobban,
                                                 Mert újabb jön, telítődik a múltban.
                                                 A jelenében vágyom, azt az ölelést,
                                                 Érhesselek napjaimban, téged az édeskést.

                                                 Érinthessen, csak jelent, a perceit feltöltve,
                                                 Úgy folyassa múltjába, mindég éltetve.
                                                 Legyél csak te édes, mi együtt utazzunk,
                                                 Utunkat úgy járjuk, ott csónakot siklassunk.

                                                 Megyek az estébe, cipőm koppan benne,
                                                 Nem lenne az jó, ha csak a csend érne,
                                                 Gondolat kavarog, rólad szól édesem,
                                                 Arról az asszonyról, kiről szólhat az életem.
                                                 Szerző : FM.

Vers. Holdfény fedd éjszakát.

                                           Holdfény fedd éjszakát,
                                           Holdfény fedd éjszakát, aludni nem tudok,
                                           Benne csendet hallgatok.
                                           Neki a neszét, nézek ki az ablakon,
                                           Révedek az éjszakájának, sötétjében vakon.

                                           Hallgatom neki a zörejét, a vonatét jön.
                                           Robogva ablakai csupa fényözön.
                                           Árnyként látom ablakomból a vagonokat,
                                           Egy fény csík mely haladva takargat arcokat.

                                           Magamba mélyedve, most pihenek fekve,
                                           Napokban múló dolgokat átélve.
                                           Munkából jövünk, vagy oda érkezünk,
                                           Sorsunknak színpadán az élettel vegyülünk.

                                           Utazunk, mindenki ott van, ez lehet pihentet,
                                           Vagy az időben már éppen termeltet.
                                           Lehet ki elmélyedve temet gondokat,
                                           Elrendezgetem én is, az életemtől kapottat,

                                           Aludni nem tudok, az emlékeim mi elragad,
                                           Megvalósult, vagy futó álmokból fakad.
                                           Úgy ért története, örökké kísért,
                                           Emésztget a rossza, de van mi szebbet ért.

                                           Van része olyan mi balsorssal paroláz,
                                           Amit ember tett, de nem zaboláz.
                                           Érintése annak, örökösen bomlaszt,
                                           Mert árnya van, az fájdalmat, sebet szakaszt.

                                           Olyat, amit az idő soha nem gyógyíthat,
                                           Lappang, majd buzgárként rombolhat.
                                           Ezt élem át, gondolatom kavarog,
                                           Pirkad, ez már a hajnali vonat, ami elrobog.

                                           Aludni nem tudok, már lassan kelni kéne,
                                           Gondolat fedd aludni, hogy lehetne.
                                           Hessegetem, újra, meg újra lecsapnak,
                                           Hoznak arcokat, részesei jónak, a rossznak.
                                     
                                           Ezek vagyunk, érdeké mindenre elszánva,
                                           Érte a gonosszal is parolázva.
                                           Ó mennyivel lehetne másabban élni,
                                           Csak tisztelni embert, sárral meg nem dobni.
                                           Szerző: FM.