Vers, az édeshez. Szívembe nyilall.

                                                   Szívembe nyilall.
                                                   Szívembe nyilall most az élet fájón,
                                                   Emléked érintet belevájón.
                                                   Lelket érint, halál ez magány,
                                                   Lefagyott életem, jéggé dermedett talány.

                                                   Fekszem az ágyon, párnámat gyűröm,
                                                   Lelkemnek gyötrő fájdalmát űzöm.
                                                   Hol vagy már édes, ó de messze jársz,
                                                   Szakadék van közöttünk, túloldalán állsz.

                                                   Sors játszik velem játékot kegyetlent,
                                                   Hol a közelség, ó de mesze ment.
                                                   Vissza járó állom csupán,
                                                   Érintve a vágyat, az egész életembe tán.

                                                   Érzésemmel parolázik, mi magával ránt,
                                                   Van, mikor derít, most kínzón bánt.
                                                   Oly édesen érintesz bele epedek,
                                                   Mégis vágyom érintését, ó azok a képek.

                                                   Múló idő, vissza sohasem nem jöhet,
                                                   Borúja fedi nekem a lelkemet.
                                                   Tudom csak illúzió amit kergetek,
                                                   Bár tudnák feledni, de így veled lehetek.

                                                   Múlik az, de jön, azután már újra elért,
                                                   Az élet játéka, vágy az asszonyért.
                                                   Cipelem magammal, így írta sorsom,
                                                   Érzés mit ha halok, majd lezár koporsóm.
                                                   Szerző: FM.

Vers, a drágához. De jó lenne lenni.

                                        De jó lenne lenni.
                                        De jó lenne lenni, éjjeledbe benne,
                                        Egy picikét varázsodba menne.
                                        Ott lenni éjnek a csendjébe,
                                        Karjaidnak a szenvedélyes ölelésébe.

                                        Csak veled, illatos gyertya fény lenne,
                                        Ahol két szív érintőn lüktetne.
                                        Rólunk szólna azok dallama,
                                        Bele veszne napjának a bonyodalma.

                                        Veled lenni halvány gyertya fényben,
                                        Felül múlnád csillagnak képében.
                                        Te ragyognád be az éjszakát,
                                        Kápráztatnád egének összes csillagát.

                                        Varázslat lenne csipetnyi kábulattal,
                                        Szárnyakat bontani egy angyallal.
                                        Repülni ég és föld között,
                                        Meghalni kicsikét, ott a karjaid között.

                                        De szeretném így az éjszakát átélni,
                                        Pirkadó hajnalon teveled ébredni.
                                        Imáimba foglalni úgy a nevedet,
                                        Örökké lelkemen viselhessem énedet.

                                        Oly jó volna benne, az éjjeledbe lenni,
                                        Ott az álmot valóságba vinni.
                                        Elaltatni azt a sóvárgó vágyat,
                                        Ó drága asszony, vessél nekem ágyat.
                                        Szerző: FM.

Vers. Haladok.

                                              Haladok.
                                              Haladok, megyek, lépkedek,
                                              Majd magam köré nézek.
                                              Embereket látok itt, ott,
                                              Magukkal cipelve bújukat, a bánatot.

                                              Mert mindnyájunkat megérinthet,
                                              Arcunkon ülve szenvedtet.
                                              Nem csillan a szem, az matt,
                                              Fagya fedi le, léleké a bánata miatt.

                                              Tolerancia az több kellene,
                                              Emberibb, ahogy érne.
                                              Okozzák a rossz kedvünket,
                                              Ragály ez, mit ember a másikra vet.

                                              Olyan lehúzó az, ott érzéseiben,
                                              Folyton rajta a lelken.
                                              Bánatba megy, úgy rombol,
                                              Érinti érzését, mi emberébe tombol.

                                              Érintés kellene, több szeretet,
                                              Ami lelket nem szenvedtet.
                                              Talán több ölelés, kézfogás,
                                              Egymásba vetett bizalom, rajongás.

                                              Utunkon úgy menjünk érintsünk,
                                              Adjuk, ott kezeket nyújtsunk.
                                              Lesz, ki elfordul, néz majd vissza,
                                              De a szeme, ha csillan, érinti vigasza.
                                              Szerző: FM. 

Vers. Csendbe fullad a nesz.

                                       Csendbe fullad a nesz.
                                       Csendbe fullad a nesz, csak az óra ketyeg,
                                       Az idő múlása mi bele pereg.
                                       Dereng a jelen, majd benne hal,
                                       Rövid élete röppen tova, múlásába a pillanattal.

                                       Elragad az visz minket is, mi vele utazunk,
                                       Életre váltott a jegyünk, fut a vonatunk.
                                       Állomásokon át amit a múlt emészt.
                                       Jelen érinti, jövőjébe viszi, majd a múltba veszt.

                                       Játszva kellene közben, itt élni az életet,
                                       Ember szabja azt, néhol erőltettet.
                                       Halált gerjesztve, cselekedetre,
                                       Éleszti világába anyagiakért, a fegyvert zörejre.

                                       Az élhető életet, így félelembe rettentve,
                                       Urak érdeke ez ránk erőltetve.
                                       Még ártatlanokkal húzassák a rabigát,
                                       Kéjüknek elégítik ki vele a hitvány becsvágyát.

                                       Életet lehetne élni, úgy csak félelem nélkül,
                                       Így szépet rombol mert az beszűkül.
                                       Pusztításába, minden rommá válik,
                                       Nem szolgál semmit, benne a gyűlöletbe izzik.

                                       Robajba fullasztva neszt, viszi a halálba,
                                       Hagyva aztán benne bújába.
                                       Alá hangot adva, hősöket kreálva,
                                       Tépet sorsával, fájdalomba tömeget hajszolva.

                                       Könnyeket itatva dühvel, mi van a sebeken,
                                       Emberek bújában emlékezeten.
                                       Történést éltet borzalmat, neki szenvedését,
                                       Lelken van, évszázadokon át rakja rája bélyegét.
                                       Szerző: FM.

Vers. Már árnya csak.

                                           Már árnya csak.
                                           Már árnya csak a múló tél magának,
                                           Tavasz veszi végét annak.
                                           Lehelete fogy, a fagyos,
                                           Új napok jönnek, ami melegében napos.

                                           Tűnőben van, megy tovább az időben,
                                           Már ágak vannak rügyben.
                                           Langyos a szellő lengedezik,
                                           Fűszálak között, az ibolya illatosan kéklik.

                                           Itt van, hiszen a kikelet ami érkezett,
                                           Magára a táj már új ruhát vett.
                                           Amibe szendergett azt levetette,
                                           Mi rajta volt a szürke, ő tarkára cserélte.

                                           Magával hozta a májust is, az illatosat,
                                           Virágai bonthatnak szirmokat,
                                           Zsongásba menő rovarokkal,
                                           Nektártól kábult táncot lejtő pillangókkal.

                                           Az érkező tavasz, már új életet éltet,
                                           Smaragd színe neki, opállal telített.
                                           Mesés színeivel kápráztathat,
                                           De benne van az is gazdagságot hozhat.

                                           Serkentheti az embert, mindég a hitére,
                                           Munkájába vetett szenvedélyre.
                                           Tenni az életért, majd szüretbe vinni,
                                           Aratni, amit a tavasz adott, élelemé tenni.
                                           Szerző: FM.

Vers. Az édeshez. Hasad a hajnala.

                                         Hasad a hajnala.
                                         Hasad a hajnala, zengő madár dalba,
                                         Ébredhetünk egy újabb nappalba.
                                         Kel a nap megérint, így ér el,
                                         Reggelén bennünket azúros fényével.

                                         Rá szórja tájára, harmatos fűszálra,
                                         Fákra, a virágra.
                                         Világára, édesem orcájára rája,
                                         Az asszonyra, ki kertemnek rózsája.

                                         Elbűvöl engem bársony szirmával,
                                         Lelkének, érintő jóságával.
                                         Parfümének illata, átjön az éteren.
                                         Magával ragad visz, fénylő reggelen.

                                         Csodálom szemeit, benne az életet,
                                         Pillantásaiba bele vetet hitet.
                                         Éledő tekintetét,
                                         Szeretetét neki, ahogy nyújtja kezét.

                                         Érintések éltetik, aztán az érzelmet,
                                         Ezt szeretném, így élni életet.
                                         Napokat újakat, benne a fényét,
                                         Az asszonyt, ki énrám áldozza életét.

                                         Hasad a hajnal, madárdal veri fel,
                                         Öröm ébredni benne az édessel.
                                         Ellenni aztán, vele nappalában,
                                         Fonódjon kéz ottan, érintően abban.
                                         Szerző: FM.

Vers. Ülök egy bárban.

                                          Ülök egy bárban,
                                          Ülök egy bárban, de nem magányban,
                                          Bene vagy te is a kábulatban.
                                          Lebegő képen,
                                          Benne emlékben, érintesz ó de édesen.

                                          Hova jutottam, van részem a búban,
                                          Vigaszomat keresem a borban.
                                          Kábulat ez is emléket altat,
                                          Ébredek de fájón, aztán gyötör a tudat.

                                          Átjön a dalban, mert megérint abban,
                                          Benne van az a rezgő húrokban.
                                          Szívet érint az életről regél,
                                          Benne emlékeivel, lényed örökösen él.

                                          Ülök a bár széken, fejem támasztom,
                                          Hiába keresem italba vigaszom.
                                          Fájó a kábulat,
                                          Súlya van, itt vagyok én nyomása alatt.

                                          Néha aztán érint, elragad az őrület,
                                          Röpke időre magával vihet.
                                          Megérint éjében, jöhet pillangó,
                                          Homályába megy, majd marad a tangó.

                                          Marad a bár, a pohár, meg az ital,
                                          A zene, a fájón érintő dallal.
                                          Lehúzó életem az reménytelen,
                                          Imádottam érint, de éledő emlékeken.
                                          Szerző: FM.