Szívembe nyilall most az élet fájón,
Emléked érintet belevájón.
Lelket érint, halál ez magány,
Lefagyott életem, jéggé dermedett talány.
Fekszem az ágyon, párnámat gyűröm,
Lelkemnek gyötrő fájdalmát űzöm.
Hol vagy már édes, ó de messze jársz,
Szakadék van közöttünk, túloldalán állsz.
Sors játszik velem játékot kegyetlent,
Hol a közelség, ó de mesze ment.
Vissza járó állom csupán,
Érintve a vágyat, az egész életembe tán.
Érzésemmel parolázik, mi magával ránt,
Van, mikor derít, most kínzón bánt.
Oly édesen érintesz bele epedek,
Mégis vágyom érintését, ó azok a képek.
Múló idő, vissza sohasem nem jöhet,
Borúja fedi nekem a lelkemet.
Tudom csak illúzió amit kergetek,
Bár tudnák feledni, de így veled lehetek.
Múlik az, de jön, azután már újra elért,
Az élet játéka, vágy az asszonyért.
Cipelem magammal, így írta sorsom,
Érzés mit ha halok, majd lezár koporsóm.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése