Vers. Bíborszínű hajnalok.

                                          Bíborszínű hajnalok.
                                          Bíborszínű hajnalok, ébredésbe hajlotok,
                                          Mint a virág, úgy nyíltok.
                                          Szirmotok maga a fényár,
                                          Megérintheti már táját, az éltető nap sugár.

                                          Mint a víznek árja, azután már szét terül.
                                          Mesésen szép táján megül.
                                          Szemet nyit a kikelet,
                                          Gyöngyöket tereget, harmat csepp ad életet.

                                          Ó éledő természet, szemet nyitnak életek,
                                          Ébrednek, hangolódik a berek.
                                          Madár dala száll széjjel,
                                          Új napba éneklik bele, tova repült az éjjel.

                                          Harmatos zsenge fű szálak között,
                                          A tücsök is ébredt felöltözött.
                                          Fel vetette az frakkját,
                                          Az éji koncertje után, feléleszti muzsikáját.

                                          Vonózva a hegedűjét, hallatja a zenéjét.
                                          Élteti vele a reggelét.
                                          Oly szép ezt így átalélni,
                                          A tónak, a hullámokban ringó vízét nézni.

                                          Mesés szép reggelek, amik élettel teltek,
                                          Mindég egy új napba visznek.
                                          Festik fel az életet, új vászonra új színnel,
                                          Az élteti a képzetet, megfestett szép képekkel.
                                          Szerző. FM.

Vers, az édeshez. Suhanó kerekek.

                                          Suhanó kerekek.
                                          Suhanó kerekek, száguldásba visznek,
                                          Meg érintenek az éjjeli fények.
                                          Hagyom a városnak forgatagát,
                                          A neonfények tarka barka kavalkádját.

                                          Ezüstösen vibráló a táj körülöttem,
                                          Csillagok fénye ragyog felettem.
                                          Egy, egy le is szalad,
                                          Égnek sötétjében, a semmibe porlad.

                                          Csillagok halnak, halok néha én is,
                                          Halok közbe rád gondolok mégis.
                                          Az érintésed vágyom,
                                          Fényedet akarom, ragyogja az álmom.

                                          Ezüstös éjben, gyertya fénybe lenni,
                                          Csillagokat ablakodból nézni.
                                          Ábrándozni veled, amikor leszalad,
                                          Olyanról mi nekünk, életünkbe marad.

                                          Érhesselek tégedet egy életen át,
                                          Élhessük át a tegnapot, a mát.
                                          Láthassunk benne csodát milliót,
                                          Vigye életünk fintorát, adja csak a jót.

                                          Pörögve suhannak most a kerekek,
                                          Lassan meg is érkezek.
                                          Csillagok, más fény kell énnekem,
                                          Fénye édeskémnek, ha megérkeztem.
                                          Szerző: FM.

Vers, az édeshez. Belehuppan csendjébe.

                                                   Belehuppan csendjébe.
                                                   Belehuppan csendjébe, éjszakája,
                                                   Beragyogja millió csillagja.
                                                   Beragyog az enyém is engemet.
                                                   A sok millióból, választottam egyet.

                                                   Így az éjszakája ha ezüstözi egét,
                                                   A csillagom is szórja a fényét.
                                                   Aztán már ha érhet az engemet,
                                                   Fénye csillogásba, vigye az estemet.

                                                   E csillagnak vágyom ragyogását,
                                                   Súghassa fülembe vallomását.
                                                   Érinthessen mindég az engemet,
                                                   Akarom, lássam a csillogó szemeket.

                                                   Ez a vágyam csupán csak nekem,
                                                   Boldogság legyen ha érintem.
                                                   Tőrje azt a gátat a szeretet,
                                                   A boldogság, azután én velem lehet.

                                                   Abból meg ha van kicsi is sokat ér,
                                                   Ha szívből teszik az emberér.
                                                   Hullámába viszi, a szívet borzolja,
                                                   El érzéseket érhet, neki így a dagálya.

                                                   Ott minden napnak káprázata lehet,
                                                   Ha fénye a csillagomnak érhet.
                                                   Bódító éjszakák vágylak én titeket,
                                                   Csillag fénye vigye, rivaldába az estet.
                                                   Szerző: FM.

Vers. Él a múlt.

                                         Él a múlt.
                                         Él a múlt, mert azt temetni nem lehet,
                                         Történése sohasem nem veszhet.
                                         Úgy marad az érintetlenül,
                                         Az időben ottan, kisérthet az rendületlenül.

                                         Emberének idejében mozgásába van,
                                         Érintéseinek a káprázatában.
                                         Vagy éppen nem, erről szól az élet,
                                         Nem láttad te tegnap, máma megérinthet.

                                         Ottan azután már zárhatod szívedbe,
                                         Megöröklöd őt is emlékednek.
                                         A rosszat, a szépet a rengeteg képet,
                                         Akárhogyan is volt, az vissza kérdezhet.

                                         Ó de sok a kérdés, ami választ akar,
                                         Az ember ettől néha fejet vakar.
                                         Ezt elkerülni mégsem nem tudja,
                                         Örökösen érinthet az öröme, vagy búja.

                                         Minden érintés, bele megyen tettbe,
                                         Nagyban, vagy egészen picikébe.
                                         Rajtunk függ, hogy van szervírozva,
                                         Szépet is éltethet, ha azzal van bevonva.

                                         Mert a múlt mindég él, örök élettű az,
                                         Képeiben lehet benne ez, vagy amaz.
                                         Lehet tüske ami sebet szúrhat,
                                         Jöhet olyan része is, mi tavaszt áraszthat.
                                         Szerző: FM.

Vers, az angyalhoz. Szeretnék én.

                                          Szeretnék én.
                                          Szeretnék én, orcádra csókot vinni,
                                          Mesés estéidben teveled ott lenni.
                                          Fürdő vizedbe, szórni rózsaszirmot,
                                          Gyertyákra csiholni kádszélén a lángot.

                                          Egy virág szálért, tenném mind eztet,
                                          Érzése jó ha embere kényeztethet.
                                          Mert úgy lehet, szeretve lenni,
                                          Ha az életet angyallal, lehet érintetni.

                                          Hogyha meg már, szeretet érinthet,
                                          Gyönyörűség érinthessen estet.
                                          Érintsem meg, a virágok királynőjét,
                                          Liliomszálban virágját, neki hófehérjét.

                                          Ha az így lehet, az meséjébe vihet,
                                          Nem akarok fokozni képletet.
                                          Aztán már az andalító zene,
                                          Éjének kábulatában, le érzéseket fedne.

                                          Ottan benne éjbe, tűzbe meg pilledni,
                                          Reggelében, kebleden pihenni,
                                          Ébredve az érzelem tengerében,
                                          Bíbor színeivel, az új napjába vihessen.

                                          Lehessek benne abba virágszállal,
                                          Egy gyönyörű fehér liliommal.
                                          Ha majd érinthetem az estéket,
                                          Az illattal vidd kábulatba, ottan éjeimet.
                                          Szerző: FM.

Vers. Átérezve a szót.

                                            Átérezve a szót.
                                            Átérezve a szót, faggatom magamat,
                                            Latolva bogozom ki azokat.
                                            Azt ami fogva tart,
                                            Most úgy ért el, az lelkembe belemart.

                                            Megérintett farkasként csaholtan,
                                            Szállt a szó felém gúnyosan.
                                            Csak nyeltem, a szavam elakadt,
                                            Aztán a hangszalag, rezdületlen maradt.

                                            Mér farkasa az ember, a  másikának,
                                            Azok a fogak mért is vicsorognak.
                                            Mért kell azoknak tépni sebeket,
                                            Oktalanul felszakítva, másokon szíveket.

                                            Farkasa egymást sose nem bántja,
                                            Megdorgálná érte a falkája.
                                            Habár az ember is társas lény,
                                            Mégis mattba mehet, körülötte a fény.

                                            Sötétbe borultan, már támad azután,
                                            A borotva éle érződik szaván.
                                            Úgy vág mint agyara az ordasnak,
                                            Ott szóban, van benne helye mocsoknak.

                                            Ordasa az ember, farkasa az énének,
                                            Ha tudna parancsolni létének.
                                            Talán az élet is éltetőbb lehetne,
                                            Mint a farkas ő is  benne, falkába lehetne.

                                            Ha meg úgy lenne, a lehetőségért,
                                            Küzdene egymásért.
                                            Ha belőle mégis kitörne ösztöne,
                                            Neki ottan a baja, a többivel meggyűlne.
                                            Szerző: FM.

Vers, az édeshez. Mondja az énem.

                                          Mondja az énem.
                                          Mondja az énem, magadra vigyázzál,
                                          Vigyázzál a tűzzel sose játsszál.
                                          De a szív vissza szól,
                                          Nyugodtan játsszál érezhesd magad jól.

                                          Harcba vagyok mindég az akarattal,
                                          Örökös ez vívódok magammal.
                                          A szív kerül ki győztesen kérdez,
                                          Az isten a tudója, miért is van mindez.

                                          Akarom a tűzet perzseljen az engem,
                                          Az, az asszony lehessen a fényem.
                                          Ha a tüze lobban lefed vele engemet,
                                          Lángba borítja az, nekem is a szívemet.

                                          Játékába megy bele így az élet,
                                          Kettőződik benne a szeretet.
                                          Oda vissza szól az,
                                          Csodás érzés, hisz érintő fény halmaz.

                                          Csak fényt akarok vezéreljen engem,
                                          Árnyék ne érhesse soha az életem.
                                          Mert ha fény fogy, olyan zord minden,
                                          Nem találom magam, köd ül a szívemen.

                                          Hadakozok mindég, az énem beleszól,
                                          A szívem az ésszel öröké harcol.
                                          A szív győztesen kerül ki ebből,
                                          Tűzbe borul aztán, így kaphatok fényből.

                                          Megérint az édes játszanak a fények,
                                          A szeretetnek húrjain pengenek.
                                          Olyan mesés neki a dallama,
                                          Életet fed hangja, marad rajta a dilemma.
                                          Szerző: FM.