Ves, kedvesemhez. Tudom.

                                             Tudom.
                                             Tudom, ó néha rossz vagyok,
                                             csak mert emberből vagyok.
                                             Eltévelygek rossz úton járok,
                                             amin közbe mindég lefagyok.
                                             Derébe borulva visszatalálok,
                                             megbocsájtasz veled vagyok.
                                             Aztán maradok lenyugszok,
                                             hisz ember vagyok.
                                             A természetbe bele olvadok,
                                             de mint ő néha én is háborgok.
                                             Ezért van, hogy eltévelygek,
                                             közbe mindég rád vágyok.
                                             Az érzelmen korbácsolok,
                                             tébolyodottak ó, a pillanatok.
                                             Tudom homály hol tapogatok,
                                             én sem értem, hisz fényt akarok.
                                             Amit mindég tőled kapok,
                                             még akkor is ha rossz vagyok.
                                             Szerző: FM.

Vers. Taposom, az ösvényt.

                                                  Taposom, az ösvényt.
                                                  Taposom, az ösvényt az út fogy előttem,
                                                  Vele rövidül nekem az életem.
                                                  Nem halni akarok, dehogy,
                                                  Eléri az embert, néha bizony megrogy.

                                                  Megroggyan, fárad, számot vet magán,
                                                  Visszatekintve élete múltján.
                                                  Esetleg jövőt fürkészve,
                                                  Hogyan élheti, meddig dobban a szíve.

                                                  Mert az út elfogy, nem lesz az tovább,
                                                  Nem haladhat, nem visz már a láb.
                                                  Előtte beszűkül a tér,
                                                  Nem visz tovább az út, bizony révbe ér.

                                                  Egy örökké valóságra kialszik a fény,
                                                  Nem hoz színt, megszűnik a kény.
                                                  Szenvedélye ott, rózsaszínbe borul,
                                                  Felhők fölé emel, köröttem könny hull.

                                                  Angyalok vezetnek hozzád Istenem,
                                                  Előtted vezekelni kell énnekem.
                                                  Ha elnyerem bocsánatodat,
                                                  Maradhatok neked, úgy oltalmad alatt.

                                                  Ott leszek én majd velük, a többiekkel,
                                                  Kik révbe értek, a lelkekkel.
                                                  Angyalok serege vehet majd körbe,
                                                  Egy öröké valóságra, majd az édenbe.

                                                  Nem halni akarok, csak számot vetek,
                                                  Fogyó jövőbe, múltat éltetek.
                                                  Örökké nem tart, elfogy ez az út,
                                                  Az utazás véget ér, azt emészti a múlt.
                                                  Szerző: FM.

Vers, kedvesemhez. Én lennék patak.

                                         Én lenék patak.
                                         Én lennék patak, térben suhanó,
                                         Mederbe sodródó.
                                         Sziklák között csobbanó,
                                         Ott vele ütközve párává porladó.

                                         Te a parton egy virágszál lennél,
                                         Gyönyörűen tündöklő.
                                         Csak, hogy mindég friss legyél,
                                         Pajzsod lennék én tégedet ölelő.

                                         Ottan lennék, mindég teveled,
                                         Hervadni nem engednélek.
                                         Táját szépítené, így a lényed,
                                         Aztán óvatosan érnének a fények.

                                         Vigyázva óvnálak, ott én tégedet,
                                         Lefedve hőségtől párával.
                                         Érintve a töretlen szépségedet,
                                         Aztán már lehess viruló sarjakkal.

                                         Parton pázsitot díszítve, kiemelve,
                                         Zsenge fűszálaknak közötte.
                                         Nyíljon a virágod, legyen benőve,
                                         Pára burok, lehessek azután felette.

                                         Ott lennék veled, életed oltalmazó,
                                         Virágszál lennél, édes kápráztató.
                                         Csobogó vizemhez, képzetet hozó,
                                         Bársonyos szirmoddal elkápráztató.
                                         Szerző: FM.

Vers. Elnézem a messzeségét.

                                        Elnézem a messzeségét.
                                        Elnézem a messzeségét, benne szikrázó fényébe,
                                        Annyi mindent tár elém, mutatja képében.
                                        Ballagok végig az allén, onnan látok széjjel,
                                        Társam lett, lepaktáltam mostan én a csenddel.

                                        Hallgatom a zizzenését, neki zajtalan halk szavát,
                                        Hiszen ő csak a neszével hallassa magát.
                                        Susog halkan fának ága a szél, ha azt átjárja,
                                        Rezdül egyet néha az, ha netán madár száll rája.

                                        Vallatom a természetet, élvezve neki a csendjét,
                                        Csodálom a lombos fáknak smaragdos levelét.
                                        Meg csillan a gallyakon, nap fénye ragyogtassa,
                                        Dalos ajkú madárkáknak, az fészkét takargassa.

                                        Milyen mesés a természet, mert adja az magát,
                                        Elém tárja láthatom neki a végtelen síkját.
                                        Fákkal szegett utak között, dűlőt színt váltani,
                                        Lehetett formázni vetésforgó által, azt alakítani.

                                        Napraforgó van virágba, a kukorica már csövébe,
                                        Gabonatarlóját, azt tarló virága nőtte be.
                                        Dísze lett neki a fehér virágával,
                                        Néhol már a szeder hálózta be hosszú indájával.

                                        Elnézem a messzeséget az annyi mindent kínál,
                                        Kéklő egében, fent a rétisas citál.
                                        Áldozatára zuhan, de a tája őt is elnyeli,
                                        Más van már képbe, az a szemet megint ingerli.
                                        Szerző: FM.

Vers. Érintettél engemet.

                                                 Érintettél engemet.
                                                 Érintettél engemet, egy üstökös voltál,
                                                 Benne életemben fénycsóvát húztál.
                                                 Ott voltál te abba, elértél fényeddel,
                                                 Jöttél meg simítótál változó kényeddel.

                                                 Hideg volt az a fény, fagya körbe vette,
                                                 Azért volt nap, a ragyogása kiemelte.
                                                 Aztán újra dermesztette a fagy,
                                                 Szerettet a szív, de mást diktált az agy.

                                                 Jaj de sokszor beszólt, józanságra intett,
                                                 Diktált a szív, az felül kerekedett.
                                                 Kápráztató fényben esedezett érted,
                                                 Úgy is, hogy ígértél, aztán felejtetted.

                                                 Végül józansága neki felül emelkedett,
                                                 Nem lehetett követni azt a jelenetet.
                                                 Ha fagyos a lehelet, nem éltet parazsat,
                                                 Hamu rakodik rá. az már tüzet fullaszt.

                                                 Véget érhet aztán már a vágyakozás,
                                                 Távolodik fénye nincsen benne vonzás.
                                                 Az éterbe veszik nem tér vissza már,
                                                 Emléke maradhat csak, ami múltat zár.

                                                 Csillag voltál de itt nem maradhattál,
                                                 Azért a fényeddel meg kábítottál.
                                                 Bele húztál egy rovátkát szívembe,
                                                 Éljen fényed mással, a messzeségében.
                                                 Szerző: FM.

Vers, csak úgy. Megint munka vár.

                                          Megint munka vár.
                                          Megint munka vár, csinálom lankadatlan,
                                          Ottan vár rám a létra a sarokban.
                                          A teremburáját, adja nekem dolgát,
                                          Vastagon áll rajta összeszedte pórját.

                                          Takarítom róla, vihesse szobáját fényébe,
                                          Ne maradhasson homály érintésébe.
                                          Lehessen meg neki utána a kénye,
                                          Miért is ne mehetne át a rivaldába fénye.

                                          Érinthessen aztán, a fénye úgy engemet,
                                          Homálya ne takarja neki az értelmet.
                                          Átlátható tiszta fényt szórjon estélyere,
                                          Lehessen mód ottan majd az estebédre.
                                        
                                          Rakom ékességét falra, na meg a plafonra,
                                          Várhassak estémben egy édes amazonra.
                                          Győzködhesse szívem, vívja diadalát,
                                          Vihesse oda bele, érzéseknek a szikráját.

                                          Érinthessen meg engemet diadal ittasan,
                                          Legyen életemben aztán halhatatlan.
                                          Suttogja mindég a csatadalát fülembe,
                                          Borulhassak neki rabként a lábai elébe.

                                          Lehessek a rabja, én ő rája felnézhessek,
                                          Életembe aztán érte esedezzek.
                                          Fény jöhessen érjen, átlátszóan tisztán.
                                          Egy édes nő oltalma, óvjon engem aztán.
                                          Szerző: FM.

Vers. Úgy mennék, néha.

                                          Úgy mennék, néha.
                                          Úgy mennék, néha a magányra vágyom,
                                          Nem tölteném magam, a magányom.
                                          Egy kis kápolnának a sötét zugába,
                                          Ottan, beburkolózva lennék az imámba.

                                          A jó Isten házába, hozzá fohászkodnék,
                                          Elzárva a zajtól, csendbe imádkoznék.
                                          Térdre ereszkedve, küszködve a könnyel,
                                          Kegyeibe lehessek, elnyűtt életemmel.

                                          Megköszönném neki én azt, ami elmúlt,
                                          Azt a sok jót, ami bele zúdult.
                                          Citálnám a rosszat, volt olyan is benne,
                                          De az mindég csak szép, egyoldalú lenne.

                                          Imámba foglalnálak téged is kedvesem,
                                          Hiszen gyámolítód nekem az életem.
                                          Imádkoznák érted, te velem lehessél,
                                          Betegség kerüljön el, te engemet túl éljél.

                                          Istenem kérném, szeretném így legyen,
                                          Ha nem köröttem ledermedne minden.
                                          Olyan lenne az, mint a legzordabb tél,
                                          Fagyos kórók között, virág már sosem él.

                                          Ha magányra vágyom, engedjél kicsikét,
                                          Tisztíthassa az ember, elgyötört lelkét.
                                          Szabadság ez minden féleképpen,
                                          A megkönnyült lélek, új napba mehessen.
                                          Szerző: FM.