Vers, az angyalhoz. Leszálló estében.

                                                    Leszálló estében.
                                                    Leszálló estében, benne van a mese,
                                                    Édes álomnak a szendergése.
                                                    Magával ragad,
                                                    Neki mondani valója, az regébe árad.

                                                    Emberét viszi, az szárnyára veszi,
                                                    Ismeretlenében, valahol leteszi.
                                                    Labirintusában, ki kell igazodni,
                                                    Útvesszőin neki, így átall kell haladni.

                                                    Engem is elragadt vitt az meséjébe,
                                                    Így vagy te benne életembe.
                                                    Ottan voltál, képében tündérnek,
                                                    Hatásában voltam, mesés szemeidnek.

                                                    Varázsába estem, álmom kergettem,
                                                    Ahol aztán kedvesem érhettem.
                                                    Vágytam az éjszakát,
                                                    Érinthessem benne, életem angyalát.

                                                    Érjem éjjel nappal, ott a pillanatban,
                                                    Lehessek neki a varázslatában.
                                                    Szeretném még élek,
                                                    Ő vele érhessenek, varázst az éjjelek.

                                                    Leszálló estében, annak meséjébe,
                                                    Benne lehessünk a regéjébe.
                                                    Megvalósult álmával,
                                                    Érintve lenni így, egy bűvölő angyallal.
                                                    Szerző: FM.

Vers az édeshez. Játszik az érzelem.

                                       Játszik az érzelem.
                                       Játszik az érzelem, vibrál a szívemben,
                                       Könnyeit hozza a szememen.
                                       Fájdalmába viszi a lelkemet,
                                       Szeretném édesem, most megfogni kezedet.

                                       Lehúzott az életem, amitől szenvedek,
                                       Mentsége lehetne, amit keresek.
                                       Rossz az egészben, érint a magány,
                                       Kisiklott életemnek, része lett vakvágány.

                                       Talán mégis a vágy ami lendíthetne.
                                       Netán az ölelés ami tőled jönne.
                                       Aztán már megint sínen lehetnék,
                                       Küzdve akadályt, már sebesen száguldnék.

                                       Ottan lennék veled, te vigasz lehetnél,
                                       Engemet felemelnél.
                                       Lehetnél te egy csillag életemben,
                                       Ragyogó valóság, mi érhetne fényedben.

                                       Ezt szeretném csupán, tégedet elérni,
                                       Szemeidben a rejtelmet keresni.
                                       Lelked tengerében, lenni hullámokon,
                                       Gyönyörködni, ottan egy eredő mosolyon.

                                       Játszik az érzelem, kegyeid keresem,
                                       Ha nem vagy szenvedem.
                                       Széthulló életem, ó az a magány,
                                       Legyél égető tűz, fájdalmat fedő érintő árny.
                                       Szerző: FM.

Vers, az édeshez. Lehulló levelek.

                                        Lehulló levelek,
                                        Lehulló levelek sárgák, és rezesek,
                                        Szél viszi őket, mégis üzennek.
                                        Az elmúló nyárról, arról a lányról,
                                        Ezüstjével lefeddet, mesés éjszakáról.

                                        Arról az éjről, ott a szenvedélyről,
                                        Dobbanó szívekről.
                                        Nekik játékáról,
                                        Homályt adó fényről, az égő gyertyáról.

                                        A gyönyörről, a mégis gyötrőről,
                                        Elmúló időről, ami lassan megöl.
                                        Fájdítva a szívemet,
                                        Feledni nem tudom, hozza a képzelet.

                                        Vágyódást fakaszt, feltör bennem,
                                        Visz már aztán a képzeletem.
                                        Élőbe akarnám, mennyi akadály,
                                        Nem élesedik, mert lefedi a homály.

                                        Akarjad te is édes, legyen újra már,
                                        Ismétlődhessen meg az a nyár.
                                        Ezüstözzön újra éjszakát,
                                        Pislákoljon az, gyújthassunk gyertyát.

                                        Hulló levelek, mily szépet temettek,
                                        Viszitek múló emléknek.
                                        Lefedi az ősz, az időbe veszik,
                                        Fájdalma benne, a szívbe halmozódik.
                                        Szerző: FM.

Vers, az angyalhoz. Mág átélem a mámort.

                                         Még átélem a mámort.
                                         Még átélem a mámort, az éjszakát,
                                         Érzem a parfümödnek illatát.
                                         Bele vitte az a kábulatot,
                                         Akarom az érzést, azt mi kárhoztatott.

                                         Még az ölelésedet érzem magamon,
                                         Tűz égeti a szívemet lángolón.
                                         Talán a pokolnak érzem a kínjait,
                                         Angyalomért, gerjeszti lelkem vágyait.

                                         Szeretném átélni a szív lángolását,
                                         Nyissad te a pokolnak kapuját.
                                         Ha kell bűnhődjek egy életen,
                                         Nyoma maradhasson, annak a lelkeken.

                                         Lehessen mindég, az egy életen át,
                                         Ne lehessen élni annak a búját.
                                         Mért is sorvasztana a magány,
                                         Érintésed legyél örökön, életemen árny.

                                         Kövesed nekem mindég a léptemet,
                                         Érezhessem az érintésedet.
                                         Csináld ördögként, vagy legyél angyal,
                                         Mindenféleképp, töltsed szívemet vággyal.

                                         Repítsél, a parázs sosem szunnyadjon,
                                         Szíveinkbe tüze lángoljon.
                                         Vigyél varázsába a földi édennek,
                                         Legyek káprázatába, a bűvös szemeknek.
                                         Szerző FM.

Vers. Eső áztatta tájnak.

                                                Eső áztatta tájnak.
                                                Eső áztatta tájnak, taposom a sarát,
                                                Belemosta a világának koszát.
                                                Én meg azt kenem magamra,
                                                De hát ebbe születünk, a lefedő maszatra.

                                                Koszos testtel, ami telítődött vérrel,
                                                Sírásába vivő érzelemmel.
                                                Egy életnek ez a kezdete,
                                                Érkezünk, hova embere gonoszságát vitte.

                                                Benne van a hazugság, ottan a gyűlölet,
                                                Csalárdsággal álcázott szeretet.
                                                Pénzen vett a csillanás,
                                                Így érzelmekkel hamisan töltött a villogás.

                                                Ebbe érkezünk, mindnyájan egyformán,
                                                Lehetne ez másként is talán.
                                                Csupán csak fel kéne nőni,
                                                A szeretetből kéne, talán többet hinteni.

                                                Mért is lennénk mi itten, erre ítélve,
                                                Elehetne lenni, sokkal jobban élve.
                                                Hisz e világába, üres kézzel jöttünk,
                                                Ha elér a vég, majd ugyan így távozunk.

                                                Lefednek földel, hisz erre születünk,
                                                Azután már a semmibe veszünk.
                                                Magunkkal el nem viszünk semmit,
                                                Az örökkévalóság, mi álomra szenderit.

                                                Mennyi a sár, az ami fedi életünket,
                                                Gonoszsága, bűnbe visz minket.
                                                Kenjük az égiekre, rá azt hazugsággal,
                                                Ékszerekbe burkolt, fényes ragyogással.
                                                Szerző: FM.

Vers, az édeshez. Játékába visz.

                                                   Játékába visz.
                                                   Játékába visz, most a vágyam édesem,
                                                   Nem tarthat vissza semmi sem.
                                                   A képzetem az mi engemet repít,
                                                   Orcádra vihessem én, drága lény a pírt.

                                                   Akarod te is, hiszen adod magadat,
                                                   Felragyogtatod a napomat.
                                                   Ilyenkor felemelsz, magaddal viszel.
                                                   Engemet eztán már, életerővel tölt fel.

                                                   Lehet téged közben sokkol az érzelem,
                                                   Fáraszt talán a közelségem.
                                                   Visszaveszel kicsit a tempón,
                                                   Érinthet lélekben, rombol az napomon.

                                                   Mint hűvös fuvallata a télének,
                                                   Érintéseid el úgy érnek.
                                                   Jönnek át édes, de fagyosak,
                                                   Elérve szívemet, ők bele mardosnak.

                                                   Isten tudja ilyet, miért is akarok,
                                                   Ha érintésed nem ér belehalok.
                                                   Szörnyű vágyam, kínoz engemet,
                                                   Hiszen akarom én néked érintésedet.

                                                   Mindég melegen, csak tőled édesen,
                                                   Akarom a pokol hője érintsen.
                                                   Ördögi legyen annak a melege,
                                                   De egy angyalnak, érinthessen az ege.
                                                   Szerző: FM.

Vers. Tudom.

                                                      Tudom.
                                                      Tudom, az én világom nehéz megérteni,
                                                      Embert le sosem tudtam nézni.
                                                      A testbe melyben lakozik a lélek,
                                                      Nem fér hozzá kétség, azok mind egyediek.

                                                      Ebbe rejlik szépsége, az kiemeli emberét,
                                                      Lelkéből kihozva a szellemét.
                                                      Olyan is van kié varázslatosan csodás,
                                                      Lehet hóbortos, balsorsa miatt talán más.

                                                      Nem számít az, én értem mind a kettőt,
                                                      Felettük sosem törnék vesszőt.
                                                      Az nem az én világom, de ha van ok,
                                                      Ha van miért kiállni, hát bizony lázongok.

                                                      Nem tehetek róla, ilyen a természetem,
                                                      Felül kerekedik az igazság érzetem.
                                                      Azután meg már fékezhetetlen,
                                                      Teszem másoké is, ha könnyít a helyzeten.

                                                      Hely ha az élet csak csupa jóról szólna,
                                                      Világunk is mindjárt másabb volna.
                                                      Mert ha azt csak a jósága fedné,
                                                      Nyugodna a lélek, ami rossz mind feledné.

                                                      Mennyivel másabb lenne, ily világba élni,
                                                      Benne a lelkeket, úgy megérinteni.
                                                      Nem hagyni kallódni ott embereket,
                                                      Az én világom az lenne, hol létezik etikett.
                                                      Szerző: FM. 

Vers. Mert vagyunk.

                                         Mert vagyunk.
                                         Mert vagyunk, járhatjuk az élet rögös útját,
                                         Hagyva neki hátra a tegnapját.
                                         Így benne a mába, a holnapot várva,
                                         Neki éjszakájában ottan, merészet álmodva.

                                         Doppingolja az, gerjesztheti fel a vágyat,
                                         Ami aztán élet erőt adhat.
                                         Ettől meg az akarat kaphat már erőre,
                                         Nem lehet léha az ember, mert lökdösi előre.

                                         Menni kell az úton, ottan lassan haladva,
                                         Remények közt, néha meg, meg állva.
                                         Meg pihenni kicsit, majd tova ballagni,
                                         Céljainkat érve, mámorába örömbe lazulni.

                                         Élni, éltetni a napnak minden egyes percét,
                                         Azt úgy, hozhasson ő békét.
                                         Hiszen az mindenkire ráfér,
                                         A lélek maradhasson mindég tisztán hófehér.

                                         Tenni a világért, kivonni a jónak az ártását,
                                         Túl lehessen lépni, minden sóvárgását.
                                         Emelt fejel haladni az úton,
                                         Úgy téve meg lépéseket, arra áldás hulljon.

                                         Mert lehetünk, járjuk az életünknek útját,
                                         Hely de jó is lenne ha nem hozná búját.
                                         Lehetne így, de ehhez mind kellenénk,
                                         Az élménye lenne szebb, ha egymásért élnénk.
                                         Szerző: FM.

Vers. Még a nap fényezi.

                                                          Még nap fényezi.
                                                          Még nap fényezi egének azúrját,
                                                          De bele viszi alján a borúját.
                                                          Ott felhők tornyosodnak,
                                                          Abba most dörögve, tűz csóvát szórnak.

                                                          Feltámad a szél, lenyom egy vágtát,
                                                          Gomolygó felhőknek tartja a hátát.
                                                          Hozza rajta őket,
                                                          Úgy az lángja között, hullatja a könnyet.

                                                          Magát a szél meg csak fel, felborzolja,
                                                          Tája remeg abba ahogy magát adja.
                                                          Formáit váltja nála ez nem dolog,
                                                          Ha úgy akarja, akkor tornádóként forog.

                                                          Kószálva össze annyi sok örömet,
                                                          Pusztulásba víve emberi ötletet.
                                                          Borújába benne az égnek,
                                                          Kedve ne lehessen, mostan az embernek.

                                                          Ledermed az ég is, hisz az a halál,
                                                          Ha valamit a villám eltalál.
                                                          Rezzenünk mi is, visz a félelembe,
                                                          Ember van ilyenkor? Ki ne esne kétségbe.

                                                          Aztán már múlik az égnek a borúja,
                                                          Könnyeit szivárványba fonja.
                                                          Játéka ez csupán az elemeknek?
                                                          Netán, figyelmeztetés lehet az embernek.

                                                          Akár hogyan is van, pusztíthat, építhet,
                                                          Tájat öntöz mit termésbe vihet.
                                                          Vehet életet, éltethet akár,
                                                          Istenen múlhat az, hogy hol lehet a határ.
                                                          Szerző: FM.