Eső áztatta tájnak, taposom a sarát,
Belemosta a világának koszát.
Én meg azt kenem magamra,
De hát ebbe születünk, a lefedő maszatra.
Koszos testtel, ami telítődött vérrel,
Sírásába vivő érzelemmel.
Egy életnek ez a kezdete,
Érkezünk, hova embere gonoszságát vitte.
Benne van a hazugság, ottan a gyűlölet,
Csalárdsággal álcázott szeretet.
Pénzen vett a csillanás,
Így érzelmekkel hamisan töltött a villogás.
Ebbe érkezünk, mindnyájan egyformán,
Lehetne ez másként is talán.
Csupán csak fel kéne nőni,
A szeretetből kéne, talán többet hinteni.
Mért is lennénk mi itten, erre ítélve,
Elehetne lenni, sokkal jobban élve.
Hisz e világába, üres kézzel jöttünk,
Ha elér a vég, majd ugyan így távozunk.
Lefednek földel, hisz erre születünk,
Azután már a semmibe veszünk.
Magunkkal el nem viszünk semmit,
Az örökkévalóság, mi álomra szenderit.
Mennyi a sár, az ami fedi életünket,
Gonoszsága, bűnbe visz minket.
Kenjük az égiekre, rá azt hazugsággal,
Ékszerekbe burkolt, fényes ragyogással.
Szerző: FM.
Nincsenek megjegyzések :
Megjegyzés küldése